Habfészek-építők
A labirintkopoltyús halak, mint a sziámi harcoshal (Betta splendens) vagy a gurámik, mind Ázsia oxigénszegény, meleg, gyakran mocsaras vizeihez alkalmazkodtak. Mivel a vízben kevés az oxigén, az ikrák a fenéken megfulladnának. A hím egy speciális váladékkal (nyállal) bevont, strapabíró levegőbuborékokból masszív habfészket épít a víz felszínén, gyakran úszó növények közé rögzítve azt.
A párzás során a hím U-alakban átöleli, és valósággal „kifacsarja” az ikrákat a nőstényből, azonnal megtermékenyítve őket. A lassan süllyedő ikrákat egyenként a szájába veszi, és felköpi a buborékok közé.
Itt a lényegi részt a hím végzi, és agresszívvá is válik a nősténnyel szemben, hisz az sokszor megenné az ikrákat. A hím gondozza az ikrákat, pótolja a habfészek részeit. Idővel viszont őt is ki kell emelni a nevelőakváriumból, mert nála is elmúlik a hormonális gondozási vágy, így ő is veszélyes lehet a lárvákra nézve.
Az iszapba ikrázók
Végül pedig egy extrém példa: az ikrázó fogaspontyok egy speciális csoportja az afrikai szavannák időszakos pocsolyáiban él. Mivel ezek a sekély vizek a száraz évszakban teljesen kiszáradnak, a felnőtt halak elpusztulnak. A túlélés egyetlen kulcsa az ikra.
A szülők az iszapba rejtik petéiket, amelyek a sár megkeményedése után hónapokig, egyfajta felfüggesztett életmódban pihennek a kiszáradt, forró földben.
Az akváriumban tőzegbe kell ikráztatni ezeket a halakat, majd a nedves tőzeget ki kell szárítani, és egy sötét zacskóban kell tárolni hónapokig a vízbe helyezés előtt. Ezzel lemásolva a a természetes környezeti hatásokat.
Szerző:
Molnár Balázs
