Szerző:
Molnár Balázs
Ezek az állatok a gerincesek legnépesebb és legváltozatosabb csoportját képviselik. Ez a sokszínűség a szaporodási stratégiáikban is tökéletesen megmutatkozik.
Az evolúció során számtalan típus alakult ki az egyszerű, ezerszámra történő ikraszórós változattól kezdve a megdöbbentő komplexitású ivadékgondozóig. Az akváriumi halfajok szaporodása alapvetően főbb csoportokra osztható, melyeken belül minden család kidolgozta a maga tökéletesített rendszerét.
Az elevenszülők
Az elevenszülő fogaspontyok, mint például a guppi (Poecilia reticulata), a mollik, a plattik és a kardfarkú halak is a kezdő akvaristák kedvencei. Szaporításuk viszonylag egyszerű és rendkívül szapora fajokról van szó. Valójában ezek a halak „ál-elevenszülők”, azaz a peték az anyaállat testében fejlődnek ki, de nem kapnak tőle tápanyagot, csupán a belső környezetet használják ki védelemként.
Amikor a kis halak kikelnek a burokból, az anya azonnal „megszüli” a már teljesen fejlett, önálló úszásra és táplálkozásra képes ivadékokat. Ezeknél a fajoknál a legnagyobb kihívást az akváriumban az ösztönös kannibalizmus jelenti. A szülők és a társak is előszeretettel tekinti friss élőeleségnek az újszülötteket.
Szabadon ikrázók
A szabadon ikrázó halak, mint például a rendkívül népszerű pontylazacok, mint a neonhal (Paracheirodon innesi) is vagy a dániók (pl. zebradánió – Danio rerio), a „minél több, annál jobb” elvét követik a természetben. A nőstény több tucat, vagy akár több száz apró ikrát szór szét a nyílt vízben vagy a növények sűrűjében.
Ezeket a hím a kibocsátás pillanatában megtermékenyíti. Az ikrák aláhullanak az aljzatra, vagy enyhén ragadós felületükkel megtapadnak a finom levelű növényeken.
Szinte mindig külön, steril tenyésztőmedencét igényelnek. Ezek aljára ikrarácsot vagy sűrű műfüvet kell tenni, hogy a szülők ne férjenek hozzá a leeső ikrákhoz. Még kihívás a vízminőség beállítása is, hisz az ikrák igen érzékenyek erre.
Ivadékgondozók
A sügérfélék (Cichlidae) és bizonyos harcsafélék kevés ikrát raknak, de azokat fanatikusan, sokszor saját életük kockáztatásával is védelmezik. Miután gondosan megtisztítanak egy kiszemelt tereptárgyat (egy széles levelet, lapos követ), oda rakják szabályos sorokban az ikráikat.
A szülők felváltva őrködnek, úszóikkal folyamatosan legyezik az ikrákat, hogy friss, oxigéndús vizet biztosítsanak, és szájukkal óvatosan eltávolítják az elhalt, penészes darabokat. Miután a kishalak kikelnek, a szülők hetekig „sétáltatják” a rajt, és veszély esetén a kicsik visszamenekülnek a szülők alá. A testbeszédükkel, úszórázással kommunikálnak az ivadékkal.
A legextrémebb formája az ivadékgondozásnak a szájköltés, ami főleg az afrikai Malawi- és Tanganyika-tó sügéreinél figyelhető meg. Itt a nőstény (vagy ritkábban a hím) a megtermékenyített ikrákat a tágas szájüregébe veszi, és hetekig ott forgatja őket. Majd a kicsik innen merészkednek elő. A diszkoszhal (Symphysodon aequifasciatus) saját bőrváladékával táplálja az utódait.
