Mélyárterekkel pótolható a hiányzó víz?

Koncsos László a mélyártéri tározáson alapuló gravitációs vízpótló rendszer alföldi lehetőségeit ismertette előadásában. Mint kiderült, a kutatás 2002-ben kezdődött, ekkor alakult ki a mélyártéri koncepció, illetve a mélyárterek árvízvédelmi alkalmazásának gondolata. A rendszerben 35 természetes mélyártérrel számolnak, amelyek összesített térfogata mintegy 2,5 km³. A természetes térbeli logika felismerésére 2013-ban került sor. A morfológiai összefüggések feltárásában Ihrig Dénes térképe is támpontot jelentett annak idején.

A vizsgálatok során több alapvető kérdés is felmerült, mint például az, hogy mi történik az Alföld vízháztartásával, milyen forrásból biztosítható a vízpótlás, mennyi vízre van szüksége az Alföldnek, és rendelkezésre áll-e ez a víz a Tisza vízrendszerében?

Mint az már számos fórumon elhangzott, a talajfelszíni vízpótlás önmagában nem működik megfelelően. A bemutatott modell alapján az Alföld vízháztartásának helyreállításához nem egyetlen nagy műtárgyra vagy néhány tározóra van szükség, hanem olyan térbeli és időbeli vízgazdálkodási rendszerre, amely képes ténylegesen növelni a talajba jutó víz mennyiségét.

A koncepció szerint a vízpótlás:

• elsősorban a téli–tavaszi folyóvízkészletekre épülhet;
• a vizet nagy területen és sűrű hálózatban kell visszatartani és vezetni;
• a meglévő belvízcsatorna-hálózat is hasznosítható;
• a mélyárterek és vízvisszatartó területek növelhetik a beszivárgást;
• a rendszer hosszú távú talajvíz-utánpótlást biztosíthat.

Az állítás szerint tehát nem egyszerűen több vizet kell az Alföldre juttatni. A rendelkezésre álló vizet a megfelelő időben vissza kell tartani, megfelelő helyre kell vezetni, és olyan gazdálkodási körülményeket, talajállapotot kell teremteni, amelyek mellett a víz ténylegesen beszivároghat a talajba.

Nem néhány nagy tározó, hanem térbeli hálózat

A beszivárogtatás hatása a talajvízre nem terjed korlátlan távolságra. Az alföldi talaj- és domborzati viszonyok között ez jellemzően néhány száz méteres hatástávolságot jelenthet.

Ezért néhány nagy tározó önmagában nem feltétlenül elegendő. A vízmegtartásnak térben kiterjedt hálózatban kell működnie. A vízgazdálkodás további fontos szempontja az időzítés. A vizet akkor kell használni, amikor rendelkezésre áll. A probléma ebből a szempontból egyszerre szezonális és térbeli. Felmerül a kérdés: van-e annyi víz, amely kivezethető és a rendszerben visszatartható? A háttértározók alkotta hálózat erre működőképes lehetőséget biztosíthat. A vízlépcsők szerepe ugyanakkor nem azonos a medertárazással.

A vízpótlás tervezésénél szintén alapvető kérdés, hogy hol lehet és hol szükséges vízpótlást megvalósítani. Az elhangzottak szerint a Tisza által közvetlenül pótolható területek nagysága mintegy 22 000 km², míg a hátsági területeké 14 000 km².

A talaj állapota a vízgazdálkodás része

A vízgazdálkodás és a „földművelés” szoros kapcsolatára hívta fel a figyelmet Dr. Dobos Endre, a Magyar Talajtani Társaság elnöke. Az idézőjel nem véletlen műve.

Megítélése szerint egyre közelebb sikerül kerülni az államigazgatáshoz, miközben Magyarországon jelentős mértékű talajpusztulás zajlik. Az Európai Unió Soil Mission kezdeményezése is azt jelzi, hogy a talajdegradáció olyan mértékű problémává vált, amely már az önfenntartó képességet is megkérdőjelezi.

Mint azt Dobos Endre mondta, a talajművelési gyakorlatok, a talajkímélő gazdálkodási módszerek között a no-till, a min-till és a sávos művelés már rég a gyakorlat részét képezi és rendkívül fontos, hogy a gazdálkodást a terület hidrológiai és domborzati adottságaihoz igazítsuk.

Mivel Magyarország heterogén földrajzi, talajtani adottságokkal rendelkező ország, ezért nem alkalmazható mindenütt ugyanaz a gazdálkodási gyakorlat. Ami az egyik térségben működőképes, az egy másik területen nem feltétlenül az.

A szakember külön felhívta a figyelmet az öntözéssel, vízkivezetéssel kapcsolatos vízminőségi kérdésekre és az egyébként rendkívül káros másodlagos szikesedés kockázatára, melyre ki kell terjednie a tetteket megelőző vizsgálatoknak. A folyamatokat folyamatosan monitorozni szükséges, mert egyes esetekben a mellékhatások súlyosak lehetnek, és ezekre az eshetőségekre fel kell készülni.