A fenntarthatóság nem mérhető egyetlen számmal
Az állattartás környezeti hatásait nehéz egyetlen mutatóval leírni. A FAO szerint az ágazat az emberi eredetű üvegházhatásúgáz-kibocsátás mintegy 12 százalékáért felelős, ezen belül a szarvasmarhatartás részesedése a legnagyobb. Az intenzív és az extenzív rendszerek összevetése azonban attól is függ, mihez viszonyítunk.
A kisebb állatsűrűségű, legelőre alapozott gazdaságok egy hektárra vetítve általában kevesebb üvegházhatású gázt bocsátanak ki.
Az intenzívebb rendszerek viszont jobb takarmányértékesítésük és nagyobb termelékenységük miatt egy kilogramm húsra, tejre vagy fehérjére számítva sok esetben alacsonyabb kibocsátással működnek.
A víz- és földhasználatnál is hasonló kettősség figyelhető meg. Az intenzív állattartás nagyobb arányban támaszkodik koncentrált takarmányokra, amelyek előállítása jelentős vízigénnyel járhat. A jobb takarmányhasznosítás ugyanakkor mérsékelheti az egységnyi állati termékre jutó erőforrás-felhasználást.
A legeltetés előnye, hogy olyan területeken is lehetővé teszi az élelmiszer-termelést, amelyek szántóföldi művelésre kevéssé alkalmasak. Ha viszont túl sok állat kerül egy adott területre, a túllegeltetés erózióhoz, tápanyagveszteséghez és a felszíni vizek terheléséhez vezethet.
A lényeg az, hogy a rendszer illeszkedjen a helyi természeti, gazdasági és társadalmi adottságokhoz, miközben minél jobban kihasználja az anyagok körforgásában rejlő lehetőségeket.
Az állatok például olyan növényi biomasszát és melléktermékeket is képesek értékes élelmiszerré alakítani, amelyeket az ember közvetlenül nem fogyasztana el. A trágya pedig visszakerülhet a növénytermesztésbe, vagy akár energia- és más biológiai alapú termékek előállítására is felhasználható.
A jelentés arra is felhívja a figyelmet, hogy számos területen még hiányosak az összehasonlítható adatok. Különösen kevés az egységes információ a különböző rendszerek társadalmi hatásairól, és nemzetközileg elfogadott osztályozás sincs arra, pontosan hol húzódnak a határok az egyes állattartási formák között.
A fenntarthatóbb állattenyésztéshez ezért nem egyetlen modellre, hanem a helyi adottságokhoz igazított megoldásokra van szükség.
