A kutatók szerint a következő lépés egy hosszú távú természetvédelmi program kidolgozása. Ennek része lenne a még fennmaradt élőhelyek megóvása, a vadon élő állományok felmérése, valamint genetikai vizsgálatok elvégzése. Emellett a szabadon engedett állatok sorsát is nyomon követnék, hogy kiderüljön, mennyire sikeres a visszatelepítésük.
A szakemberek egy ellenőrzött tenyészprogram lehetőségét is felvetették, amely segíthetne jobban megismerni a faj biológiáját és viselkedését.
Különleges főemlős, mérgező harapással
A lajhármakik a főemlősök egyik legkülönlegesebb csoportját alkotják. Éjszakai életmódjukhoz alkalmazkodva hatalmas, kerek szemük segíti őket a gyenge fényben való tájékozódásban. Lassan, csendesen és megfontoltan mozognak a fák ágai között, így könnyen beleolvadnak az éjszakai környezetbe. Speciális alsó fogaik a szőrzet ápolásában is szerepet játszanak.
A csoport legmeglepőbb tulajdonsága azonban a mérgező harapás.
Az így létrejövő anyag a harapással a sebbe juthat, és fájdalmat, valamint duzzanatot okozhat.
Fotó: Cun Cun, Wikimedia commons
A Bangka-szigeti lajhármaki kis termetű, vöröses hátú állat, arcán világos mintázattal. Először 1906-ban írták le a tudomány számára, önálló fajként azonban csak 2013-ban ismerték el.
A mostani kutatás arra is emlékeztet, hogy ha egy állatfaj hosszú időre kikerül a tudomány látóköréből, attól még nem biztos, hogy ki is halt. A helyi közösségek megfigyelései és az állatmentők kitartó munkája olyan információkat őrizhet meg, amelyek nélkül egy-egy faj fennmaradásának bizonyítása is lehetetlenné válna.
A tudományos dokumentáció pótlása azonban csak az első lépés. Ahogy Timon Glaw, a tanulmány egyik társszerzője fogalmazott, most az a legfontosabb, hogy a kutatók és a természetvédők gondoskodjanak a Bangka-szigeti lajhármakiról, hogy ne váljon valóban a kihalt fajok egyikévé.
