Dr. Jámbor László 13 évig vezette a vadászkamarát. Melyek azok az irányvonalak, amelyeket folytatni kíván ebből az érából, és miben tervez az Ön elnöksége radikális fordulatot hozni?

– Dr. Jámbor László elnöksége alatt a Vadászkamara fennállásának legkomolyabb eredményeit könyvelhette el, ehhez nem férhet kétség. Jelentősen nőttek az anyagi lehetőségek, ezek révén indulhatott el a vadgazdálkodási pályázati rendszer, ingatlanfejlesztések, vagy éppen az ifjúsághoz, hivatásos vadászokhoz kapcsolódó kiemelt kamarai célok valósulhattak meg.

A sikerprojekteket a szervezetnek – természetesen a mindenkori lehetőségeihez mérten – folytatnia kell. Az az irányelv sem változhat, hogy a kamara decentralizált, alulról építkező szervezet, ennek alapegysége a magyar vadász. A szakmai partnerekkel – kormányzati szereplőkkel, társágazati szervezetekkel – ápolt kapcsolatot is tovább kell vinnünk, ahol kell, a stratégiai partnerséget megerősítve, újradefiniálva.

A radikális fordulat elsősorban a szervezet – egyben a szakma – belső és külső kommunikációjának teljes átalakításában szükséges és várható. A vonatkozó koncepció alapjait már nyár végén kidolgozta a Kamara központja, és szeptemberben tárgyalta az Elnökség. Azóta titkári értekezlet is foglalkozott a témával. Nagy könnyebbség, hogy van fonal, amelyet felvehetek, de szeretném mélységében megismerni nemcsak ezeket az anyagokat, hanem a döntésekhez szükséges valamennyi nézőpontot, háttéranyagot. A munka dandárja természetesen a precíz megvalósítás lesz, amelyből magam is kiveszem a részemet.

Elnökként Ön 72 000 magyar vadász érdekét fogja képviselni, akár politikai, akár más egyéb külső elvárásokkal szemben. E tekintetben hol fogja meghúzni a határvonalat?

– Ha hasonlatokban beszélünk, akkor legyen ez a bizonyos határvonal a fal, amelyig el fogok menni bármilyen, a vadászokat, a vadászatot, a vadgazdálkodást érintő egyeztetésen, adott esetben vitában. A külső elvárásokat természetesen figyelembe kell venni, hiszen egy nagy egész részei, ha úgy tetszik: fogaskerekei vagyunk, de a Vadászkamara nemcsak köztestület, hanem érdekvédelmi szervezet is. Így a prioritásokat a tagság igényei kell, hogy meghatározzák. Egyébként bízom abban, hogy a munkám során a lehető legkevesebbet kell a politikával foglalkoznom, foglalkoznunk, lévén szakmai kamara vagyunk, így sokkal inkább szakmai vitákra számítok.

Agrár- és vadgazdálkodási szakemberként hogyan látja a vadkárok mértékének helyzetét, illetve az erdő-, mezőgazdálkodók és a vadászatra jogosultak közötti viszonyt? Milyen új, kompromisszumos megoldást tud javasolni a vadásztársaságok és a gazdálkodók között?

– Örülök, hogy kimondottan a vadkárok mértékét említette, nem azt, hogy mennyi a kifizetett kárösszeg. Bizonyos felmérések, számítások azt mutatják ugyanis, hogy a mérték nem változott drasztikusan az elmúlt években, évtizedekben. Változott viszont a földhasználók vadkárérzékenysége, ami érthető is, figyelembe véve a gazdálkodás körülményeit, hogy mást ne mondjak, a már-már apokaliptikus idei aszályt.

Ami az érintett felek viszonyát illeti, erről általánosságban beszélni meglehetősen nehéz, és nem is biztos, hogy érdemes. Hiszen nem hasonlíthatunk össze például dunántúli, Balaton-felvidéki, északi-középhegységi, alföldi területeket, mint ahogy különböző formában működő vadászatra jogosultakat – vadásztársaságokat, állami erdőgazdaságokat vagy más üzemi területeket – sem.

Úgy hiszem, hogy a vadkárra vonatkozó jogszabályi háttérnek ugyan vannak hiányosságai, de ahol a jelenlegi szabályokat minden fél megtartja, jóhiszeműen és konstruktívan áll a másikhoz, ott gyakorlatilag nincs is „vadkár-kérdés”. Így én arra ösztönzöm a feleket, különösen a vadászokat, hogy törekedjenek az együttműködésre, akár a vadkár megelőzésében, akár a kárrendezésben.