Kubinyi Balázs
Vértesben – magamban
Ablakomból látlak naponta-ha tetszik,-
Hű társ, ahogy mondja az ember, ha öregszik,
Voltál ifjúságom lélekébresztője,
voltál tanítóm is, vakság kergetője.
Nekem nem az Alföld, Te vagy igazán szép,
Vértes vén sziklái, a festői tájkép.
Benned a számtalan szín – ős harmónia,
mind – mind büszke, gazdag az idő, s fény fia.
Bükkösök csarnoka, dómok renyhe fényben,
sátoros koronák az északi szélben,
őrzik rendületlen a hegy lusta ívét,
eldobott vérteknek mesés régi hírét.
Körben közkatonák, milliónyi cserfa,
elhullván kályhákban a meleget adja.
Lábadnál selymesen szőlőindák futnak,
zamatosan érni csak testeden tudnak.
Homlokod fénye a mészkő és dolomit,
csodálom rajta a régidők nyomait.
Szikláról, ha lendül sasok szabad szárnya,
barna bársony tolluk múltat, s jövőt áldja.
Áldja szent fáidat, kik őrzik a csendet,
gombszemű vadkörtét, méltóságos tölgyet.
Mosolyog kankalin huncut kis virága,
Pontus növényeinek tárháza kitárva.
Köszönöm Vértesem, hogy itt őszült szakállam,
égen repülhettem, földön botorkáltam.
S hatvan felé járva mi az, amit kérjek…?
Adja meg az Isten, Benned soká éljek!
