Abban nagyjából megegyeznek, hogy a termőhelyi viszonyok lehetővé tették akár a 80-84%-os erdővel való borítottságot is, jó közelítéssel azonban a Kárpát-medencének mintegy kétharmadán lehetett erdő. Ez az arány a 19. századra aztán egyharmadára csökken. Azaz a megelőző tíz évszázadra leginkább az erdőirtás volt a jellemző.
A honfoglaló magyar nép előbb az erőssztyepp (síkvidéki) és a tölgyes (domb- és előhegységi) öveket szállta meg, s csak a 12-13. században került sor a bükkösök, netalán a lucfenyvesek övére. Meg kell említeni a gyepűket, ahol nemcsak az erdőket hagyták háborítatlanul, hanem azt akár mesterséges módon (fadöntésekkel, sziklarepesztésekkel stb.) is járhatatlanná tették. A Szent István-i államberendezkedés, a vármegyei rendszer nemcsak erdőispánságokat (ahol elsősorban gyéren lakott vidékeket feltételezhetünk), hanem a vármegyei közigazgatásba betagozódó erdőóvókat is jelentette. Ugyanakkor az oklevelekben, birtokadományban az erdők különbözőségét, ha úgy tetszik, értékét is feltüntették: makkos (makkoltatható, legeltethető); bárdos (szálerdő épületfának); eresztvény (sarjerdő tűzifának); és cserjés, csepőtés (fel nem újult, többnyire legeltetett) erdőalakok. Ezen minőségi osztályozás aztán egészen a 18. századi, korszerű erdőgazdálkodás idejéig tartotta magát.
A földművelés, a mezőgazdaság térhódításával összefüggő erdőirtás különösen az 1241-42. évi tatárjárás utáni évtizedekben gyorsult meg. Az erdőirtást természetesen különféle kiváltságokkal igyekeztek ösztönözni, amelyek magát a népességmegtelepedést segítették elő.
A soltészek vezette irtások célja főleg a földművelés meghonosítása volt (elsősorban az ország északi részén). A kenézek kis kérődzőket tartó népeket vezettek Magyarországra, akik legeltetési céllal irtották az erdőt (az ország keleti és déli részén). A ciszterek nemcsak erdőirtásra, hanem vízlecsapolásokra is oktatták a népet, míg az Erdélybe települő szászok egyértelműen földművelést végeztek, ráadásul a bükkövben.
Az erdőterület rovására terjeszkedő mezőgazdasági kultúra természetesen nem egyirányú folyamat volt. Gondoljunk a járványok, a háborúk népességtizedelő hatására, azaz az elerdőtlenedési folyamat időnkénti és helyenkénti megtorpanására. S ebben az esetben a természet, az erdő hamar visszahódította magának a szántott vagy legeltetett területet, amit az éghajlat, a „kis jégkorszak” hidegebb, csapadékosabb évszázadai kimondottan segítettek. Meg kell még említenünk a 14. századra megerősödő feudális viszonyokat, hogy a földesurak és a jobbágyok az erdőket – hasonlóan a legelőkhöz – közösen használták. Ez majd 3-4 évszázad múltán, a feudalizmus bomlása idején lesz jelentős.
A magyarországi gazdasági fejlődés évszázadokig nem a területhez, hanem az ott élő néphez kötődött. Azaz a birtok akkor volt, lehetett értékes, ha azon földművelő, állattenyésztő (erdőt irtó!), na meg katonáskodó népek éltek. Idővel azonban a gazdaság kezdett a birtokolt föld nagyságához, az ott található „kincs”-hez is kapcsolódni. Igaz, hiába voltak például akár könnyen kinyerhető nemesfémek is, ha nem volt, aki azokat kiaknázza. Tehát a 14. században mind jelentősebbé váló ércbányászat is csak úgy szolgálhatta a feudális urak gazdagságát, ha ahhoz megfelelő embereket, bányászokat nyertek. Az Európa középső felén szokásos bányajog alapján aztán hazánkban is bányászati célú népességtelepítések vették kezdetüket. S itt egyértelművé vált: amíg – kis túlzással – szántó- vagy legelőföldet szinte minden arra alkalmas területen lehetett létesíteni, bányát csak ott, ahol érctelérek vannak. Azaz a helyhezkötöttség – amiből települések, bányavárosok nőttek ki – minden korábbinál erősebb volt.
Erdészeti szempontból ez azért érdekes, mert a bányászat elképzelhetetlen fa nélkül. Az ércbányák részben az aknákban, járatokban, bányagépekben fogyasztották a fát, részben pedig az ércpörkölés, -finomítás során rengeteg faszénre volt szükség. Következésképpen a bányapolgároknak nemcsak a kutatást, a bányaművelést, érckinyerést, hanem a bányák körüli erdők szabad használatát is királyi kiváltságlevélben biztosították. Az aknák körüli mintegy 16-17 km átmérőjű szabad erdőhasználat azonban nemcsak az ott esetleg birtokos feudális urakkal (hiszen a királyi birtokok a 14. századra már eladományozásra kerültek) vezetett különböző ellentétekhez, hanem a fejletlen szállítási viszonyok miatt, még a faszén beszerzését, odaszállítását is korlátozta. Azaz az adott határon belül addig kellett faanyagot biztosítani, amíg a bányát kutatták, művelték, netalán annak még a meddőjét is átválogatták, és az ércet kinyerték, elszállították. (A sóbányák esetén éppen a szállítás volt a legfaigényesebb művelet.) Ez csak úgy volt lehetséges, ha a bányák körüli erdőt tervszerűen művelték, tehát abban vágásokat jelöltek ki és gondoskodtak a felújításukról. A magyar erdőgazdálkodás ezért a bányászatból „nőtt ki”.
Természetesen nem kell azt hinni, hogy a bányapolgárok – akik egyébként is nagyon mozgékonyak voltak; egyik évben Magyarországon, másikon Sziléziában stb. kutattak – önként és maguktól kezdtek el hosszú távú fabiztosítással, így erdőgazdálkodással foglalkozni. Nem, a fabiztosítás kérdésével legfőbb patrónusukat, az uralkodót ostromolták – több-kevesebb sikerrel. Így az első erdőgazdálkodással (nem – irtással, -használattal) kapcsolatos nyomok az Anjou-királyokhoz kötődnek. Zsigmond 1426-ban a felvidéki ólombányákhoz szükséges fa biztosítása miatt nemcsak a fák „sorjában” való kivágását rendelte el, hanem az erdők talajának felszántását is megtiltotta. Tehát a mezőgazdasági hasznosítást kizárta – hiszen az említett ólombányákhoz fa, erdő kell. A bányászattal összefüggő legteljesebb uralkodói erdőrendtartás 1565-ben kelt, és I. Miksa névhez fűződik. A „királyi Magyarország” területén, a besztercebányai ólombányák faellátása miatt rendelte el: a kitermelendő faanyag menynyiségének meghatározását; az erdők vágásokra történő beosztását; magfák meghagyásával az állomány felújítását; és a kecskék erdei legeltetésének tilalmát.
Ebben a négy pontban összefoglalható rendelkezés (amelyhez 1571-ben bányarendtartás is járult) tulajdonképpen a középkori erdészettudomány minden tételét tartalmazta. S a betartása, netalán az egész országra való kiterjesztése a hosszú távú erdőgazdálkodás megteremtését jelentette volna. Természetesen a három részre szakadt Magyarországon sem ennek, sem a későbbi próbálkozásnak nem lehetett megfelelő érvényt szerezni. Maga az erdészeti (bányászati) igény azonban már éledezett, s a rendtartás évszázadokig hivatkozási alapul is szolgálhatott.
