A ’80-as évekre a jó minőségű gyepeket felszántották, s azóta is szántóként művelik. Tehát maradtak gyepnek a gyenge termőképességű, a nehezen megközelíthető, az esetenként vízállásos és a kisméretű területek. [Azokon a vidékeken, ahol a szakosítási programot követően húsmarhatartással (is) foglakoztak, lényegesen nagyobb arányban maradtak meg e gyepterületek, s jobb minőségűek is az országos viszonylathoz képest.]
A ’90-es években a húsmarhatartás nem volt húzóágazata az állattenyésztésnek, sőt talán azt is mondhatjuk, hogy örültek e tenyészetek, hogy egyáltalán életben maradtak (már amelyik megmaradt). A megszűnő húsmarhatartók területeinek egy részét felszántották, a gyengébb területeket műveletlenül hagyták. Az egységes területalapú támogatás bevezetését követően (SAPS) országosan is növekedett a területek használatának aránya, szép lassan csökkentek a parlag területek azokon a vidékeken is, ahol 2004-ig 100 ha-ok voltak egybefüggően művelés nélkül (pl. Őrség). A gyepek használata azonban csak kismértékben növekedett a növénytermesztés „túltámogatása” miatt.
A SAPS támogatások következtében ugyanis a kisebb és nagyobb gyepterületeket nem arra hasznosították, amire valók (legeltetésre és kaszálásra), hanem a támogatások maximalizálásának eszközeivé váltak. Azért, hogy a támogatást felvehessék utánuk évente egyszer leszártépőzték, lekaszálták, jobb esetben állatokkal „ímmel-ámmal” meglegeltették, de ezen ténykedések semmiféleképpen nem nevezhetők gazdálkodásnak.
Ha annak idején a döntéshozók a gyepek használatát (tehát a támogatás felvételét) megfelelő állatállomány meglétéhez kötötték volna, akkor most nagyobb kiterjedésű okszerűen hasznosított gyepterülete lenne az országnak. Mert ebben az esetben azok hasznosították volna a gyepet, akik abból tervezték volna a megélhetésüket. Megjegyzem, ha a területalapú támogatások differenciáltak lettek volna az állattenyésztők javára (az állattartó magasabb összeget kap), akkor most a vidékfejlesztési koncepcióban kisebb mértékű állatállomány- csökkenésről beszélhetnénk.
A gyepterületek elvadulásának azonban vannak még ennél elkeserítőbb módjai is, egyes vidékeken több ezer hektárt bérelnek (dúsgazdag emberek) pusztán vadászati célra, s ott aztán nemhogy okszerű, de semmilyen gyepgazdálkodás nem folyik.
E hosszúra nyúlt bevezető után kanyarodjunk rá a gyepterületek kisebb részére, vagyis arra, amit hasznosítunk. Gazdálkodó ember számára a föld, jelen esetben a gyep, a megélhetésének az alapja. Ennek állateltartóképessége, termésbiztonsága adja meg számára azt a gazdasági méretet, amelyben családját, vállalkozását el tudja tartani. Ezért nem mindegy, hogy a gyepterületek milyen állapotúak.
Sokan úgy gondolják, hogy a gyepet elég legeltetni vagy kaszálni, s akkor minden a lehető legnagyobb rendben van. No, gazdálkodói ésszel nézve a dolgot, itt kezdődnek a bajok. A gyepet, mint minden más növényi kultúrát ápolni, gondozni kell, annak érdekében, hogy olyan termésmennyiséget adjon számunkra, amit mi elvárunk tőle.
A tisztesség kedvéért azonban hozzá kell tennünk, hogy ez nem újkeletű probléma hazánkban, a két világháború közötti gyepgazdálkodásról szóló szakirodalom egyfolytában sulykolja a követendő technológiákat.
Tisztító kaszálás, bokorirtás
Óriási problémát okoz gyepeink elgyomosodása, amely egyrészt a lágyszárú, de bizony sokszor a fásszárú növényfajok megtelepedésével jár. Mi ennek az oka? Elsősorban én a tisztító kaszálások elmaradását (megspórolását) teszem felelőssé. Ha legelőinket évente kétszer tisztító kaszálásban részesítjük, akkor egyrészt gátat szabhatunk a gyomnövények maghozásának, másrészt nem gátoljuk meg a gyepalkotó fűfélék maghozását sem. A túllegeltetett gyepeken előnyben vannak a gyors virágzású, kétszikű gyomfajok, melyek gyorsan képesek túlsúlyba kerülni legelőterületünkön. A szarvasmarha (akárcsak bármely legelő állat) szelektív legelést folytat, vagyis a számára finomabb, hasznosabb füveket legeli le először, s az értéktelen, tüskés gyomokat egyáltalán nem legeli le, ezért van kiemelt szerepe a tisztító kaszálásnak, amely szárazságban még a tehénlepény elteregetésére is alkalmas.
A legelőkön a bokor- és facsoportoknak igen is helye van, itt tud az állat pihenni, vakarózni. Az inváziós, tájidegen cserje- és fafajok terjedését azonban meg kell akadályozni. Ha legelőterületünk mellett bozótos árokpart, a legelőnkre behúzódó erdő van, akkor ezt mindenképp kerítsük be (ne az erdőt, csak a hódítását), s jószágaink néhány év alatt szép lassan visszaszorítják a cserjét.
Kiemelten támogatott programot lenne célszerű indítani gyepterületeink rekultiválására, hisz országosan több tízezer hektár gyep van teljesen elvadulva. E területek rendbetétele egyrészt igen költséges, és egyben igen időigényes feladat, mert bizony ebből majd csak évek multán lesz újra használható gyep.
Gyepek fogasolása
Gyepeink fogasolása, talajegyengetése sem legelő, sem pedig rét hasznosítás esetén nem elhagyható tevékenység. Ez nem ablakon kiöntött gázolaj, a vakond- és sok esetben a vaddisznótúrások elteregetése, s az esetlegesen található gépjárműcsapdák behúzása, hanem egyrészt megkönnyíti a kaszálásunkat, másrészt jobb minőségű szénát tudunk betakarítani. Gondoljunk csak bele, az a sok túrásföld nem a fűre kerül, amitől a széna poros, rosszabb esetben sáros lesz. Emellett azonban nem feledkezhetünk meg a talaj levegőztetéséről sem. Minden talaj akkor él igazi „életet” ha levegőt kapnak a benne lakozó mikroorganizmusok. A gyep alapvetően egy tömör, növényi gyökérzettel hol jobban, hol rosszabbul átszőtt talajon tenyészik. Segíteni kell neki abban hogy levegőt kapjon, s lehetőleg ezt akkor végezzük, ha esély van arra, hogy ezzel a művelettel több csapadék befogadására lesz képes.
A fogasolás legjobb és legbeváltabb eszköze a láncos borona, mely szépen elegyengeti a talajt, és jól levegőzteti is. A tehénlepények elteregetését is legjobb a láncos boronára hagyni, hisz ezzel két legyet ütünk egy csapásra (teregetés és levegőztetés). Egyre azonban nyáron oda kell figyelni, a fogasolással száríthatjuk is a talajt, tehát szárazságban így több kárt okozunk.
A tehénlepények elteregetésénél várjuk meg, míg a trágya kiszárad, hogy azt ne kenjük rá a növekvő növényi részekre.
Tápanyagvisszapótlás(?)
A gyepterületek tápanyag-visszapótlása kemény dió. No nem a technikai kivitelezhetősége miatt, hanem a jogszabályok adta keretek okán. A Natura 2000 gyepterülteken a legelő állatok által elhullajtott trágyán kívül tápanyag- visszapótlás tilos. Mindezt azzal indokolják, hogy a tápanyagkijuttatás megváltoztatja a természetes növényi társulások összetételét. Ez azonban visszafele is igaz, ha folyamatosan hordjuk le a területről a szervesanyagot széna formájában, akkor a talaj termőképességét szép lassan kimerítjük, s közben megváltoztatjuk a természetes növényi összetételt. Ezen érdemes lesz majd a jogszabályalkotónak is elgondolkodnia.
Megjegyzem, hogy például az őrségi gazdák trágyázták gyepterületeiket (amennyire a felhasználható trágyamennyiségük ezt engedte) trágyalével, jól érett istállótrágyával. S gondolom az ország többi, belterjes gazdálkodást folytató vidékén is ezt tették.
Néhány gondolat a legeltetésről
Napjaikra döntő részben villanypásztor segítségével legeltetjük a húsmarhákat. Az már változó, hogy mekkora szakaszokat hagyunk. Ez függ a legelő adottságaitól, a fű nagyságától, munkaszervezési megfontolásoktól. A legintenzívebb az, ha napi adagokat szakaszolunk le. Ebben az esetben regenerálódik a terület a leggyorsabban, ekkor a legkisebb a taposási kár (először mindig a jobb füveket legeli a marha). A másik véglet az, ha több heti (esetleg havi) adagokat kerítenek be. Ezt nem javaslom, hisz nagy a taposási kár, az állandó legelés miatt lassan regenerálódik a terület, s a szakasz legeltetésének utolsó időszakában előfordulhat, hogy nem fedezi a legelő állat szükségletét a legelt fű. Jómagam a 4-6 napos szakaszokat tartom a legkedvezőbbnek, a taposási kár ebben az esetben minimális, elegendő az élettér a jószágnak, de mégis könnyen áttekinthető a gulya, jól tervezhető a gulyajárás, a munkaszervezést is megkönnyíti a 4-6 naponta történő „kertelés”.
Ha területünket igen csapadékos időben legeltetjük, elkerülhetetlen a talajfelszín károsítása, mely velejárója az állattartásnak, ilyenkor ügyeljünk arra, hogy a következő lehetséges alkalommal láncos boronával a területet rendbe hozzuk.
