A 2014/2015-ös tapasztalatok alapján elnyúló gradációra kell készülnünk, be kell hát üzemelni a védekezés eszköztárát. Sajnos sokaknak ebben az esetben mindenféle mérlegelés nélkül azonnal a véralvadásgátló szerek jutnak eszükbe. Természetvédőként ellenzem a mérgezést, gyakorló biogazdaként pedig nem is használhatok ilyen anyagokat. Ily módon nem csupán alkalmazom, de népszerűsíteni is szeretném a pocokirtás lehető legzöldebb módszereit. Ezek megértéséhez először a biológiai alapokkal kell megismerkedni.
Az invázió nem azonos a gradációval
A felgyorsult információáramlás korában a híreket egyre kevésbé ellenőrzik, így hamar elterjedhetnek, megrögzülhetnek hibás kifejezések. Ilyen a „pocokinvázió” is, pedig ez helytelen megfogalmazás.
Az invázió lényege, hogy egy (általában népes) csoport A pontból B pontba megy.
A biológiában főleg olyan fajokra alkalmazzuk, amelyek táplálékspecialisták, így ha kevés az élelem, tömegesen indulnak más országokba. Hazánkba főleg északról, ritkábban keletről beözönlő madárfajokat (pl. csonttollú, keresztcsőrű) tekintünk inváziósnak, de ugyanebből a szóból ered az idegenhonos özönfajokra (pl. selyemkóró, parlagfű, bálványfa, harlekinkatica) használt „invazív” jelző is.
A gradáció nem feltétlenül jár földrajzi vándorlással. Csak a gyorsan szaporodó fajok képesek gradálni és közülük sem mindegyik.
Bizonyos kedvező külső körülmények hatására az állomány létszáma sokszorosára nő. Ezt aztán követheti vándorlás, mint a sáskák vagy a lemmingek esetében, ám a pocok ilyet nem tesz. Ő csak szaporodik és szaporodik a szántókon és gyepeken. A gradáció vége mindig drámai hirtelenségű. Vagy abiotikus tényezőtől (azaz élettelen tényezők /a szerk.) omlik össze (hirtelen bekövetkező tartós hideg, nagy esőzés), vagy a túlszaporodott állomány tagjaiban nő a stressz, agresszívek lesznek egymással, betegségek ütik fel fejüket, így a populáció töredékére, bőven a kártételi küszöb alá csökken.
A pocok, mint táplálékforrás
A ragadozók számára a kisemlősök viszonylag nagyméretű, kiadós és könnyen megszerezhető élelemforrást nyújtanak. Különösen igaz ez gradáció idején. Közismert, hogy a néhány évente bekövetkező lemminges évjáratban a sarkvidéki ragadozók (hóbagoly, sarki róka) jóval több utódot nevelnek fel. De pontosan ez történik itthon is.
A pocokkal fertőzött lucernatáblákon hatalmas tömegben fehérlenek a nagy kócsagok, köztük ott vadászgatnak a fehér gólyák és a szürke gémek. Nappal ölyvek, rétihéják, vércsék, éjjel baglyok, rókák, aranysakálok szedik a vámot. A biológiai védekezés tehát ragyogóan beindul akkor is, ha a gazda ölbetett kézzel üldögél. Még hatékonyabb azonban az egész folyamat, ha tesz is valamit az ingyen segítőtársak érdekében.
Kilátótorony és ebédlőasztal: a T-fa
A pocokfogyasztó madarak zsákmányolási szokásai egymástól eltérőek. A másfél-két méter magas, tetején keresztülővel ellátott karó (azaz „T-fa”) alapvetően a vártáról vadászó fajoknak készül.
Bár széllel szemben rövid ideig képes szitálva lebegni és úgy vadászni, kényelmesebb számára a magas, stabil ülőhely, ahonnan lecsaphat a kimerészkedő pockokra. Alkalomadtán egy sor más madárfaj is felszáll oda körbekémlelni, pockot tépni, emészteni, köpetelni: vörös vércse, erdei fülesbagoly, barna- és kékes rétihéja, nagy őrgébics, varjúfélék, az Alföldön kék vércse, pusztai ölyv, szalakóta, kis őrgébics.
A T-fa kialakítása során egyszerre kell figyelembe venni a madarak igényeit és a munkaszervezést. Régebbi könyvek egészen nagy, 2-3 méter magas T-fákat javasoltak, mármint hogy a föld fölé ennyi álljon ki belőlük. Sajnos azt elfelejtették megírni, hogy milyen mélyre ássuk le, hogyan döngöljük be a tövét, mivel támasszuk ki a szélviharok ellen, stb.
Így elég gyakorlatiatlan lenne a védekezés, maradjunk hát az alacsonyabb, de sokkal könnyebben kivitelezhető eljárásnál. Először a függőleges, lehetőség szerint kihegyezett, bő 1,5 méteres részt üssük be a földbe, jól jön a nehéz, 5-10 kilós kalapács vagy pöröly (régi szakik szóhasználatában „Samu” vagy „Népszava”). Ezután kerüljön rá felül a vízszintes ülőrész, csavarozva vagy szegelve. (Ha előre rászereljünk, kalapálás közben biztosan szétverjük…) A tájolás fontos: az ülőrész zárjon be derékszöget az uralkodó széliránnyal: a madarak széllel szembefordulva szeretnek ülni, mert így a hideg fuvallat nem fúj be a tollazatuk alá.
A T-fák látogatottságát a szűk körben megfigyelhető hófehér ürüléknyomok, illetve a fülesbaglyok jellegzetes, szürke szőrrel borított köpetei jelzik, de messziről távcsővel természetesen a munkában levő szakértőket is megfigyelhetjük. Nem csak álló kultúrában érdemes alkalmazni. Ha lucernával, gyeppel határos a szántó, akkor búzában, repcében is ugyanúgy helyük van a T-fáknak tavaszig.
Egy profi eszköz: a vércseláda
A vércseláda története az 1980-as évekre nyúlik vissza. A vetési varjú akkoriban óriási, ezres vagy tízezres telepekben fészkelt országszerte, veszélyes dúvadként tartották számon. Visszaszorítására egy szelektív mérget kísérleteztek ki, ami valóban drasztikus állománycsökkenést okozott.
A természetvédők elkezdtek mesterséges varjúfészkeket készíteni a vércsék számára, és kb. egy évtizednyi kísérletezés bebizonyította, hogy sem a gömbölyű forma, sem a gallyak nem számítanak, viszont hasznos, ha van tető. Így született meg a vércseláda. Közben a vetési varjú védett lett és állomány lassan növekszik, de a hazai kék vércsék zöme már költőládában fészkel.
A kék vércse telepes madárfaj, így az alföldi kerekerdők, erdősávok a szakemberek munkája nyomán sok helyen odútelepekké váltak. A vércseládát természetesen örömmel foglalja el a rokon, azaz a vörös vércse is, illetve a saját fészket ugyancsak nem építő erdei fülesbagoly.
Aki barkácsoló kedvű, fenyődeszkából kis munkával összeüthet egy ládát az itt bemutatott tervrajz alapján. Nagyon alapos felületkezelést kell alkalmazni (vastaglazúr, kültéri lakk), az élettartam pedig sokszorosára nő, ha a tetőn van szigetelés (bádog, pvc, bitumenzsindely, stb.). A láda aljára gyöngykavicsot kell szórni 2-3 cm vastag rétegben. Ha a mezőgazdasági tábla fasorral, erdősávval határos vagy van mellette egy termetesebb magányos fa, nagyon nagy az esélye, hogy egy megfelelő módon kihelyezett vércseládának gazdája akad. 
Ehhez álljon itt némi útmutató:
- A kihelyezésnél érdemes inkább drótozni. Ha elkerülhetetlen a szegelés (például nagyon vastag a fatörzs), használjunk alátétet, hogy a szeg feje később ne húzzon át a fán.
- A kihelyezési magasság alsó határa 3 méter, ideális a 4-5 méter.
- A láda fordítson hátat az uralkodó széliránynak, hazánkban jó választás a délnyugat és a kelet közötti tartomány.
- A láda álljon függőlegesen, ha ez nem lehetséges, inkább lefelé nézzen, mint felfelé.
- A láda nyílása előtt ne legyenek lombos ágak.
- A madarak által elfoglalt láda karbantartása a gyöngykavics 2-3 évenkénti (költési időn kívüli) frissítéséből, illetve a láda elé benövő ágak levágásából áll.
További segítőtársak
Az utóbbi évtizedekben a lucernatáblák állandó „tartozékai” lettek a gázlómadarak, a fehér gólya, a nagy kócsag és a szürke gém. A gólya elsősorban a nyári kaszálások idején, a két gémféle viszont egész évben felbukkanhat elhárítani a pocokveszélyt. Igen félénk madarak, zavarásra érzékenyek.
Egy őszi szántás, különösen lucernatörés elképesztő madárvilágot vonz. Az ölyvek, vércsék, varjak mellett ilyenkor a falánk, nagytestű sirályok is segítségünkre sietnek, ők egészben nyelik el a hirtelen felszínre került, a barázdában futkározó kisemlősöket.
Gondolkodjunk zölden!
A pocokgradáció néhány évente jelentkező esemény. Egy vércseláda kihelyezése nem erre az egy szezonra szól; az ott fészkelő madarak akár több éven át értékes segítőink lehetnek a károk elhárításában.
Ugyancsak érdemes kitenni a T-fákat is minden évben. Ám vannak ennél bonyolultabb feladatok is. A táblák környéki faültetéssel manapság nagyon kevesen bajlódnak. Aki olyan környéken gazdálkodik, ahol évtizedekkel ezelőtt telepítettek fasorokat, mezővédő erdősávokat, az élvezi ennek minden előnyét (változatos élővilág, a szél erejének megtörése, kedvezőbb mikroklíma).
Egy jól beállt sövény olyan oázis, ahova örömmel telepszenek be a mezőgazdasági kártevők természetes ellenségei, a ragadozó bogaraktól az énekeseken át az egerészölyvig.
Már egy magányos fa is fontos lehet, nem csak szebb, mint egy határjelző betonoszlop, gyakorlati haszna is van. Ha színesítjük földjeinket, a pockok elleni védekezés is egyszerűbbé válik. Ha gondolkodásunkat formáljuk át, akkor talán nem az az első, hogy rágcsálóirtó szerek után nézünk. Bízzunk a természetben, segítsük a rágcsálókkal táplálkozó fajokat, óvjuk a vadállományt, gazdálkodjunk fenntarthatóan!
Ha a fent leírtakkal kapcsolatban bármilyen kérdése van, írjon nekünk a fecskebarat@citromail.hu címre.
Kovács Gergely Károly
„VÖLGY-HÍD” Természetvédelmi Alapítvány
