Szerző: Fodor József
Története merőben eltér attól, ahogyan a többség megélte az emberiséget hetekig rettegésben tartó időszakot.
Akkoriban Mindszentpuszta környékén álltak a gróf boksái, az egyiket aznap reggel gyújtották be, a másikat épp csak rakni kezdték. Nagyapámat Svanda Mihálynak hívták, jóval idősebb, tapasztalt szénégető társát pedig, akivel egy kunyhón osztozott, Pávelka Martinnak. Miután éjjel is ügyelni kellett az égésre, nehogy meginduljon, felrobbanjon a boksa, felváltva őrködtek. Az első éjszakát nagyapám kezdte.
„Csillagos éjszaka volt, de a látóhatáron megbúvó üstököst nem lehetett látni. Talán azért, mert a tisztást, ahol a boksáink álltak, magas bükkök fogták körbe, és lombjuk eltakarta az ég alsó palástját. A dagadó Hold a Vacsoracsillaggal karöltve hamar lenyugodott, így a szénfekete sötétségben frissen, ropogósan szikráztak a csillagok. Odafenn a Lelkek útja, a Tejút ásított, és szalagja összefolyt az elgyújtott boksánkból pipáló kékes füstkígyóval. Néha egy kuvik éles huhogása csattant bele a mérhetetlen csendbe.
Már a második felében járt az éj, amikor az égbolt magasán, valahol az Ökörhajcsár csillagoknál földöntúli fényesség támadt. Először csillaghullásnak véltem, de ez hosszantartóbb volt, s mi több, szétterülve fényfátyollá szélesedett. Lassan, mint egy könnyű tollpihe aláhullott a tisztás távolabbi szélére, ahol az új boksához halmoztuk fel a fát. Olyan alakja volt, mint a templom harangjának vagy inkább, mint egy nagy csengettyűnek, amelyet halványlila szentjánosbogár-fény rajzolt ki az éjszakában. Tulajdonképpen magára az üstökösre hasonlított.
Fennakadt bennem a levegő, lélegzetem visszafojtva figyeltem, ahogy a csillaglidérc nesztelenül bolyong a fák között. Merthogy lidérc volt, kétségem sem fért hozzá. Vagy mégsem? Amikor közelebb merészkedtem, egy tündérszépségű teremtményt láttam magam előtt. Sápadt volt, áttetsző, mint egy kísértet, mégis gyönyörűséges. Derékig érő aranyszőke haja beterítette a vállait, alakja sudár volt, szemei ragyogtak, akár a smaragd.
