A januárban az ország nagy részét borító vastag hótakaró emlékeztetett minket, mi is hiányzott az elmúlt évek aszályos telein: a természetes, lassú vízutánpótlás. A klímaváltozás korában erdeink, mezőgazdasági területeink sorsa és a vízgazdálkodás elválaszthatatlanok egymástól. Vízkészletünk megőrzése már nem választás, hanem a túlélés záloga.
A januári kiterjedt havazás valóságos ajándék az erdők-mezők számára. A hirtelen lezúduló nyári záporokkal ellentétben – amelyek nagy része beszivárgás nélkül lefolyik a felszínen – a lassan olvadó hó „időzített víztározóként” működik. Ez a folyamat lehetőséget ad arra, hogy a talaj mélyebb rétegei is feltöltődjenek. Az indítókészlet azonban csak akkor hasznosul igazán, ha tavasszal nem engedjük elrohanni a vizet a tájról.
Gyors leengedés helyett megtartás
Az elmúlt évtizedekben az erdész szakma egyik legnagyobb kihívása a termőhelyi viszonyok drasztikus megváltozása lett. Amíg korábban a bükkösök és tölgyesek határvonalait a tengerszint feletti magasság és a kitettség határozta meg, ma egy új tényező írja felül a szabályokat: a talajvízszint süllyedése és a talaj vízkészletének kimerülése.
Amikor azt látjuk, hogy az Alföld peremén a kocsányos tölgyesek koronája száradni kezd, vagy a bükk visszaszorul a hűvösebb völgyekbe, valójában egy mélyebb folyamat tüneteit észleljük: az erdő alól „kifogyott” a víz.
A probléma gyökerei messzebbre nyúlnak a globális felmelegedésnél. A 19. és 20. század nagy folyószabályozásai és a mezőgazdasági területek belvízmentesítése olyan szemléletet rögzített, amely a vizet ellenségnek tekintette, amit a lehető leggyorsabban le kell vezetni a tájról. A csatornahálózatok ma is hatékonyan szállítják el a tavaszi olvadékvizet, éppen akkor, amikor az erdőnek a legnagyobb szüksége lenne a raktározásra. A megoldás kulcsa a szemléletváltásban rejlik: a vizet nem elvezetni kell, hanem az erdőben tartani. Ez a folyamat kisléptékű beavatkozásokkal kezdődik, amelyek összességükben táji szintű változást hozhatnak.
Az időszakos vízfolyásokon, erdei árkokon elhelyezett egyszerű fa- vagy kőgátak lassítják a lefolyást. Ezzel a víznek van ideje beszivárogni a talajba, táplálva a környező fák gyökérzetét. A mélyebb fekvésű területeken, egykori kubikgödrökben vagy elhagyott medrekben kialakított kis vizes élőhelyek, mikrotározók nemcsak a biodiverzitást növelik, de mikroklíma-szabályozó szerepük is óriási.
A kaszói jó példa
A belső-somogyi homokvidék vízháztartásának helyreállítását tűzte ki célul a KASZÓ Zrt. A csaknem 2100 hektárt érintő KASZÓ-LIFE projekt során tórehabilitációk, víztározó-építés és 15 kilométernyi vízfolyás mederbordákkal való lassítása valósult meg a csapadék helyben tartása érdekében. Az Erdészeti Tudományos Intézet monitoring vizsgálatai is igazolták: a beavatkozások környezetében a talajvíz szintje lassabban csökken, mint a kontrollterületeken, így a fák egészségügyi állapota is kedvezőbb az érintett részeken.
