Az ELTE kutatói abból a neurolingvisztikai tényből indultak ki, hogy a mássalhangzók a legtöbb nyelvben a magánhangzóknál jóval több lexikai információt hordoznak. Az emberek inkább a mássalhangzó-, mint a magánhangzó-mintázatokra támaszkodnak, a magánhangzók nagyobb akusztikus feltűnősége ellenére. A kutatók azt vizsgálták, ez a mássalhangzó-preferencia csak az emberi beszédben alakult-e ki, vagy a kutyáknál is. Az eredmények mindkét fajnál ugyanabba az irányba mutattak.
A kísérlet során az ember és kutya résztvevők folyamatos, tagolatlan beszédhangsorokat hallgattak meg. Ezekben mássalhangzók és magánhangzók váltogatták egymást, szünetek vagy más hangjelzések nélkül. A hangsorokat az különböztette meg egymástól, hogy voltak-e bennük ismétlődő mintázatok, és milyenek. Ám, míg az emberek a magánhangzó-mintázatok által meghatározott szavakat is felfedezték, még ha nehezebben is, mint mikor a mássalhangzók adták a vázat, addig a kutyáknak ez nem sikerült. Ez azt mutatja, hogy váratlan, nem preferált nyelvi mintázatok tanulásában azért előfordul, hogy az ember jobban teljesít.
A másik különbség abban volt, hogy melyik faj milyen egyéb ritmust észlelt még a hangsorokban. A szótagok ritmusa mindkét faj agyi válaszában megjelent, a beszédhangok lüktetésére azonban csak az emberi agy állt rá. Ez azt jelzi, hogy az emberi agy nagyobb felbontással képes feldolgozni a beszédfolyamot: számunkra minden beszédhang egy külön egység, míg a kutyák számára a szótagok alkotják a legkisebb egységeket.
