Hasonlóan ahhoz, ahogyan kőről kőre lépve átkelünk egy erdei patakon. Ennek egyik példája a Mátrában lévő Ezerháztető.

A nagyobb erdőrezervátumok és ökológiai folyosók mellett igen fontosak azok a kisebb érintetlen állományrészek, erdőfoltok, amelyek lehetőséget adnak az élővilág számos képviselőjének, hogy a számára ideális élőhely egyikéről a másikra átjusson. Hasonlóan ahhoz, ahogyan kőről kőre lépve átkelünk egy erdei patakon. Ennek egyik példája a Mátrában lévő Ezerháztető.

A csúcstól keletre egy több mint harminchektáros érintetlen erdőséget találunk, amely az Ezerháztető nevet viseli. Elnevezésének oka a múlt homályába veszett, de a szentélyerdő kritériumainak mindenben megfelel:

• az állományképet meghatározó idős fák közel száznyolcvan évesek, melyek között nemcsak a négy fő fafaj, hanem számos elegyfaj is képviselteti magát;

• a háborítatlan élőhely számos növény- és állatfajnak ad otthont;

• az erdészeti nyilvántartásokban nincs nyoma az utolsó emberi beavatkozásnak.

A fák mesélnek a múltról

Az erdőállomány szerkezete sokat elárul a régmúlt történéseiről. A véletlenszerűen, de jellemzően kisebb csoportokban álló, napjainkra már közel két évszázados kort megélt tölgyek, cserek és bükkök azért maradhattak meg az intenzív irtások közepette, hogy legelőerdők „szárnyék” részeként funkcionáljanak. A tavasztól őszig terjedő időszak meghatározó tevékenysége volt az erdei állattartás. Erre utal a közeli gulyahálás elnevezés, a terület kiélésére pedig a „rossz rétek” kifejezés.

A már említett fő fafajok mellett a gyertyán, többféle juhar, magas kőris, madárcseresznye és rezgőnyár jelenléte is meghatározó.