Szerzők: Viniczai Sándor, Varga Tibor
Az erdész és a mezőgazdálkodó a szabadban, a természetben tevékenykedik, akárcsak a vadgazdálkodó. Az időjárást nem lehet befolyásolni, a gyengébb növényállomány mindig sérülékenyebb, jó évjáratban jobban „tűri” a vadkárt. Óhatatlan, hogy a két ágazat időnként ne lépje át egymás határait. Csak míg a gazda és az erdész nem tudja arrébb vinni – sem földrajzilag, sem időben – legfontosabb termelőeszközét, a földet, addig a vad szabadon közlekedik. Ugyan senki nem mondhatja meg neki, merre járjon, de a jó vadgazda ismeri a vad szokásait, preferált területeit.
A vadásztársaság a vadból, míg a helyi gazdák a földből élnek. Sok gazdálkodó szerint a vadászat pusztán hobbi a vadászatra jogosultak számára, még akkor is, ha tervszerű vadgazdálkodás áll mögötte. Legtöbb helyen a háromméteres kerítés villanypásztorral lehetne megoldás, de kialakítása jelentős költséggel jár. Ahol viszont egy szarvas beugrik, megy a többi is, hiába csípte meg a villanypásztor. Sok helyen a mai vadlétszámot már nem bírja el az erdőterület, vagyis csak úgy, hogy bejár a szántókra.
(Fotó: Baklanov Szandra)
Az erdészek oldaláról is jogos elvárás, hogy erdeiket minél természetesebb körülmények között újíthassák fel, és ehhez keresik a vadgazdálkodókban a partnerséget. Tudjuk, az erdő szerves része a benne élő vadállomány. Ahogyan az Országos Magyar Vadászkamara közleményében megfogalmazta: „Az élőhelyek átalakulása miatt (intenzív mezőgazdasági struktúra, az erdősültség örvendetes növekedése, klímaváltozás) bizonyos fajok állománya folyamatosan nőtt, illetve nő. Ezek sok esetben konfliktusokat generálnak, hiszen kárt okoznak a természetvédelemnek, az agráriumnak vagy éppen a lakosságnak.” Ám ezek a konfliktusok egy kompromisszumokon alapuló párbeszéddel elsimíthatók.
A vadásztársadalomnak is kritikusnak kell lennie magával szemben. Adódnak olyan hosszú távon nem megvalósított célok, amelyek napjainkra egyes régiókban, térségekben kulminálódtak. Ahogyan Bóna Szabolcs, az agrártárcát vezető miniszter is kijelentette, nagyvadállományunk – azon belül különösen a gímszarvasé a vaddisznóé – jelentős állománynövekedés után, több térségben túl van a társágazatok tűrőképességén és ez mára számottevő vadkárt, ember–vad és ember–ember közötti konfliktust eredményez. Az Országos Vadgazdálkodási Adattár (OVA – https://ova.info.hu/) statisztikai adataiból is egyértelmű: az állítás igaz, a probléma mihamarabbi megoldást kíván. A modern, adatalapú vadgazdálkodás törekvései arra összpontosulnak, hogy ezt az alulhasznosított állományt visszaszorítsuk, majd a folyamat végén egy olyan állománnyal gazdálkodhassunk, ami lehetővé teszi a fenntartható, egyben szinten tartó hasznosítást.
Nem a nagyvadállomány létszámának a mértéke az igazán érdekes (ennek állandó mérése, miután nagy bizonytalanságok vannak az eredmények körül, csak felesleges vitákat szül), hanem hogy adott térségben a terület vadeltűrő képességének megfelelő állományok jöjjenek létre, amelyek már mérsékeltebb mezőgazdasági és erdőben okozott kártételt feltételeznek.
A vadgazdálkodás és vadászat nélkül tehát nem lehetséges a vadállomány fenntartható kezelése, bármennyire is elítélendőnek látszik sokak számára ez a tevékenység. Ráadásul a vadgazdálkodás társadalmi szolgáltatásokat is végez. Tudományos megközelítéssel, észérvekkel, szakmai véleményekkel és leginkább valóban hatékony munkával talán jobb belátásra bírható a társadalom azon része, akik most az érzelmeik irányította vadászatellenes megnyilvánulásaikat sértő, indulatos, ítélkező formában teszik közzé a közösségi médiában.
Szerzők: Viniczai Sándor, Varga Tibor
