Mihályt négy hónaposan vettük két faluval arrébb, miután a szomszédból kölcsönzött Bodza nevű bak csődöt mondott. Egy kisfiú volt a gazdája, a szülei családi vállalkozásban túrót, tejfölt, joghurtot és sajtokat készítenek, a maguk módján pedig a mindennapi teendőkbe besegítenek a gyerekek is. Ezért nem fizetséget kapnak, hanem egy-egy kis jószágot, aminek ellátásáról, jólétéről nekik kell gondoskodniuk. Mindez persze nem tart örökké, hiszen rendszerint gidát kapnak örökül, nem gödölyét, így egyszer csak elérkezik az idő, amikor annak sorsáról dönteniük kell. S mivel egy kisgyerek biztosan nem voksolna amellett, hogy rántott szeletként vagy pörköltnek tálalják kedvencét a vasárnapi ebédnél mindjárt a húsleves és a meggyes piskóta között, így e fiatal bakok rendszerint az online tér hirdetőtábláira kerülnek.
A háttérből persze büszkén figyelte, milyen magabiztosan állja a tekintetünket a nyolcéves fiú, s alkuszik, akárha az ónodi vásárban tenné ugyanezt.
(Az irányárat a papával előre letárgyaltuk, ő kért meg rá, hogy alkudozzunk egy kicsit, hadd tanulja meg a gyerek ennek a módját is.) Biztosítottuk, hogy kedvence jó helyre kerül, két női egyed is várja repesve, s szent fogadalmat tettünk arra is, hogy ezt a kis bakot bizony sosem vágjuk le. Megígértük, hogy fotókat és videókat is küldünk az első hetekben arról, miként boldogul bakja egy másik udvarházban.
A mór megtette kötelességét, a mór mehet?
Nos, a beilleszkedés pár nap alatt megtörtént, az új erősorrend kialakult. Mindeddig a Pötyi nevű kecske volt a főnök, lévén neki volt szarva, míg a másiknak, Mekinek nem. Ez a rangsor kettejük között annyit jelentett, hogy a vezér kóstolt meg minden ételt először, s ő ment elől, ha menni támadt kedvük bárhová is.
Termetre ugyan kisebb volt mindkettőjüknél, ám olyan vehemenciával igyekezett átvenni a hatalmat, hogy a „lányok” végül megadták magukat, s elfogadták őt kapitányuknak. Tőle tanultak meg legelni: ahonnan ők érkeztek, nem volt fű, egy ólba voltak bezárva az anyjukkal, bóklászni nem volt hova. A bak azonban nyájban nőtt fel, az anyja okította, a tudása így hasznosítható lett később nálunk is.
Mihály aztán megtette a dolgát, amiért hozzánk került, megszülettek az utódok, s jött mindjárt a dilemma: mit kell kezdenünk immár egy bakkecskével, miközben arra nincs helyünk, hogy a többiektől teljesen elzárva tartsuk, s csak a párzási időszakban engedjük őket össze. Olvastunk a szakkönyvekben a beltenyésztésről, vagyis a rokon állatok párosodásáról, s mivel a kis kecskék egyike nálunk is gödölye lett, így fennállt a veszélye, hogy a következő évben már ő is az üzekedés alanya lesz. Tapasztalt juhászok beszéltek arról nekünk, hogy ilyesmi a kint legeltetett nyájban is előfordul, de az első évben ez még rendszerint nem okoz problémát, később azonban fennáll a veszélye, hogy harmadik, negyedi generációban akár torz, vagy épp hímnős egyedek születnek.
Szerelmes kecsketánc
Amíg Mihály sorsán töprengtünk, híre ment a faluban, hogy itt nálunk, az utca végében van egy virulens bak. Már jócskán benne jártunk a télben, amikor egy ismeretlen bácsi kopogott a kapun, bemutatkozott, s mindjárt rá is tért a lényegre.
Egyszer már ellett, azóta folyamatosan fejik, mindennap megad vagy két litert, pont elég a családnak. Igazából jól el is lennének így, a kecske kezes, jámbor, de ha már így alakult, hogy itt a faluban, helyben van egy bak, és nem kell máshová utazni a légyottért, áthozná hozzánk az ő kis kedvencüket, lássuk, mire jutnak együtt.
Még aznap délben át is sétáltak, a többi állatot elkülönítettük, majd összeengedtük a két kecskét. A mi hímünk azonnal szerelmes táncba kezdett, előbb mintha csárdást járt volna, ide-oda lépegetett, aztán keringőre váltott, és odasimulva kísérgette, szorosan hozzádörgölőzve hol egyik, hol másik irányba a vendéghez. A leány azonban jól láthatóan nem volt fogékony az udvarlásra, s inkább segélykérő tekintettel a saját gazdáját pásztázta. Mi eközben a karám túloldalán meg is beszéltük, hogy ez mégsem olyan egyszerű, mint a kutyák szakszerű fedeztetése. A kecskénél sosem lehet igazán eldönteni azt a pillanatot – vagy azokat az órákat – amikor valóban vemhesül. A szakkönyvek szerint az ivarzás mintegy harminc órán át tart, ám azon belüli időszak pár óra és a több nap között is ingadozhat, s ha a kecske nem vált vemhessé, ez a folyamat három hét múlva újra megismétlődik. Gyakorlott állattartók azt mondják, az inszemináció pontosan ezért kevésbé működik a kecskéknél. Annak sikerességét –, illetve sikertelenségét jól mutatja egy Tolna megyei faluban, Ozorán jó pár évvel ezelőtt hallott történet. Pipo vára mellett sétálva egy helyi sajtosra bukkantunk, aki elmesélte, hogy miután a mesterséges termékenyítési kísérletük csúfos kudarccal végződött, az ötven fős nyájba beengedtek egy bakot, amelyik nagyjából egy hét alatt valamennyi kecskéjüket anyává tette. Tiszteletük jeléül azóta sajtjaikat a kecskebak után Laci sajtnak nevezik.
De miért nem vágjátok le?
Ez a kérdés gyakran elhangzott barátaink és rokonaink szájából, s mi soha nem tudtunk rá meggyőzően szakszerű választ adni. Igen, azt kellett volna tennünk, ha valóban gazdasági célú állattartók lennénk, ez lett volna a helyes út. Miként egy kecskével foglalkozó ismerősünk megjegyezte:
Azóta sok helyen olvastuk vagy épp hallottuk, hogy a hozzánk hasonló amatőr állattartók az első generációs, farmot alapító egyedekkel nagyjából ugyanígy tesznek, megőrzik őket, s csak az utódaikat vágják le vagy adják el. Ennek egyik oka a tapasztalatlanság: hogy miként kell szakszerűen, az addigi életét is megbecsülve, minden porcikáját hasznosítva, megfelelően feldogozni egy állatot – ezt meg kell tanulni. Miután már faluhelyen is egyre kevesebb az olyan ember, akire egy ilyen feladat rábízható, sőt, aki az ilyen irányú tudását akár át is tudná adni, a kezdők számára a kisüzemi vágóhíd lehet jó megoldás. A bökkenő az, hogy a bérvágást inkább egy nagyobb állomány esetében éri meg igénybe venni, ráadásul mindenféle állatorvosi és egészségügyi engedélyek beszerzése után végzik csak ezt el, így egyetlen jószágot odavinni dőreség, s anyagilag sem kifizetődő – többe kerülne a leves, mint a hús.
Maradhatna is – jutottunk a gondolatra –, végiggondolva annak költségeit, hogy egy újabb karámot meg ólat kell neki máshol építeni, de ezzel a beltenyészet gondját még mindig nem oldottuk volna meg.
Már nemcsak a kecskékre ugrált rá rendszeresen, de így tett az időközben hozzánk érkezett két gyimesi rackával, akik közül a kossal rendre csatázott. Nem maradt tőle békében a tyúkól sem, vagy a tetején viháncolt, vagy öklelte, s viharos vágtái elől a komótosan ringva járó kacsák is alig-alig tudtak már kitérni. Az etetés egyre nehezebb lett, esténként Mihállyal külön harcot kellett vívni, hogy ne egye ki a többiek vályújából az ételt, ne rohangáljon egyik ólfülkéből a másikig, veszélyeztetve közben akár már a mi testi épségünket is.
Kapóra jött hát az információ, hogy a közeli városka szélén egy fiatalember afféle menhelyet létesített, s nem macskákat és kutyákat, hanem éppenséggel kiöregedett vagy feleslegessé vált haszonállatokat fogad be. Bakja még nem volt, ellenben egy állományból több nőivarú kecske is hozzá került, néhány másik jószág társaságában.
A legutóbbi hír róla, hogy Laci nevű ozorai társához hasonlóan, ő is remekül teljesíti férfiúi kötelességeit, a rendelkezésére álló széles hölgykoszorú teljes megelégedésére. S noha anyagilag ebből a történetből is vesztesen kerültünk ki, a kis legénynek hajdan tett ígéretünket – hogy a bakot nem vágjuk le – legalább betartottuk.
