Ha idáig sikeresen eljutottunk, akkor ott tartunk, hogy állományunkat képesek vagyunk tervszerűen kezelni, az események – már amennyi rajtunk múlik – a felügyeletünk alatt állnak, és erős, termelésre készen álló családokkal rendelkezünk. Így most a termelésről lesz szó.
Termelés alatt itt a méztermelést értem.
Több ok miatt sem könnyű a méztermelésről beszélni. Az egyik az, hogy bár igen kicsiny országban élünk, mégis rendkívül változatos tud lenni a méhlegelő. Nemcsak területenként mutatkozhatnak nagy eltérések, hanem azonos növénykultúrán belül is. Egy másik ok az időjárás, amelyre nincs ráhatásunk, de évről évre változtatásokra kényszeríthet minket a korábban jól beváltnak gondolt stratégiánkban. Mindezeket figyelembe véve, szinte lehetetlennek tartom az általánosítást; arról fogok tudni beszámolni – ahogyan korábbi írásaimban is tettem –, amit én szoktam tenni a termelési időszakban a méhesemben, részletesen kitérve a miértekre és hogyanokra.
Mivel szakmámat tekintve állattenyésztő vagyok, alaptétel számomra, hogy termelni csak egészséges, erős, jó családokkal lehet. Éppen ezért ezt az állapotot kell minél tovább fenntartani: repcétől egészen napraforgóig. Helyileg Délkelet-Magyarországon élek, és itt is méhészkedem. Vándorolni általában csak kisebb távolságra szoktam, a legtávolabbi méhlegelő, amelyre elmegyek, a vaddohány. A vándorlásaim során, illetve a barátaim beszámolóiból azt már megtanultam, hogy akár 50 kilométeres távolságban is hatalmas eltéréseket mutathatnak mind a hordási lehetőségek, mind pedig a méhcsaládok fejlettségi foka.
Ebben az újabban jellemző enyhe telek is segítségemre vannak. Azért tartom fontosnak, hogy már a repcevirágzás kezdetén termelőképes családjaim legyenek, mert akár 15–25 kilogramm méztől is eleshetek, ha a repcét csak arra használom, hogy „feljöjjenek rajta” a méhek. Természetesen előfordul, hogy még repce idején egalizálni vagy tűzni kell, de ha jó az idő, és a méhlegelő is rendelkezésre áll, akkor a méhek csodákra képesek. Emlékeztetőül: egalizálni 8-9 NB fias keretre szoktam, tűzni pedig még a 7 fias kerettel rendelkező családot is tűzöm, ebből látszik tehát, hogy nem 4-5 keretes családokkal akarom megváltani a világot.
A repcét nálunk az akác követi. Errefelé nincsenek nagy, összefüggő erdők, csak szórvány akácosok, de ezek is tudnak meglepetést okozni. Ezután a Tisza-ártér ámorakáca következik, végezetül pedig a napraforgó. E két utóbbi között szoktam messzebbre vándorolni vaddohányra.
A termeltetés ideje alatt azt tartom a legfontosabb feladatomnak, hogy a lehető legkevesebbet zavarjam a méheket. Csupán a kötelező vizsgálatokra és a rajzási láz felébredésének megakadályozására szorítkozom. Ebben nagy segítségemre vannak az építtető keretek, mert sokszor elég csak azokat megnézni, és ha nincs rajtuk bölcsőkezdemény, akkor szinte biztos, hogy nincs a többi kereten sem.
Röviden tehát: hagyom a méheket termelni, tenni a dolgukat.
Ha már termelünk, pergetni is kell. NB-ben ez sok munkás kezet igényel, főleg, ha haladni is akarunk vele – és én szeretek hatékonyan dolgozni. A rekordom eddig egy nap alatt 80 családtól 16 mázsa méz – természetesen egy jó csapattal.
Egy fő a pergetőt kezeli, egy pedig a kereteket hordja vissza. Ezenfelül vagyok én: a kaptárakba csak én nyúlok, én veszem el a mézes kereteket, és én rázom le azokat. Ezzel a módszerrel egy család nem tart tovább hat percnél. Számomra fontos a méz elvétele is, hiszen a bevételünk jelentős részét a méz adja, de nem vagyok telhetetlen, és fokozottan ügyelek arra, hogy soha ne pergessem üresre a családokat, már csak azért sem, mert két hordás között akár hetek is eltelhetnek. Itt utalnék vissza arra, hogy állattenyésztő vagyok, akinek alapvetés az állatai jól tartása.
Egy másik nagy feladatunk az időjáráshoz való alkalmazkodás és családjaink segítése a szélsőséges helyzetekben – erről a következő részben fogok bővebben szót ejteni.
Az időjárást nem tudom befolyásolni, de nem szeretnék ott állni egy virágzó kultúra mellett gyenge családokkal, amelyek azért nem képesek jó eredményre, mert nem tettem meg értük mindent.
Lejegyezte: Szűcs Andrea
A rajzás és az „anatómiai” álanyákA Méhészet 2023. áprilisi számában ismét fontos és aktuális témáról olvashattunk egy nagyon alapos cikket „Rajzásgátlás Neumann György méhesében” címmel. Szerintem az atka elleni küzdelem után a második legnagyobb kihívást és a legtöbb munkát jelentő feladat egy termelő méhészetben a rajzás megelőzése vagy megakadályozása. Tavasszal kövessünk el mindent, hogy csúcson legyenek a családok, utána meg kövessünk el mindent, hogy ne rajozzanak. A fenti cikkben – nagyon helyesen – jól elkülönítették a két témát: a rajzásmegelőzést, mint feladatot, és a rajzás megakadályozását, mint kármentést. Négy pontban olvashatjuk a megelőzés módszereit (állandóan fiatal anyák alkalmazása, műlépbeadás-tűzdelés, építtető keret beadása, családmegcsapolás), az ötödik pontban pedig a bölcsőrombolást, mint kármentést. Ezúton én is közreadnék néhány kiegészítést. Azt sokan tudják, hogy ha egy méhcsaládban túlsúlyba kerül a fiatal méhek aránya a dajkálni való fiasítás arányához képest, akkor pempőfelesleg lesz a családban. Ugyanekkor, ha nincs intenzív hordási lehetőség, akkor ez a sok fiatal méh nem tud kényszerűségből és szükségszerűségből „átlényegülni” kijáró gyűjtőméhvé, ezért munkanélkülivé válik (se dajkálás, se gyűjtés). Ilyenkor a garatmirigyükben keletkezett felesleges pempőt egymásnak kínálják, és el is fogyasztják. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy ezáltal nagyon sok dolgozónak megduzzad a petefészke, és peteképződmények keletkeznek benne. Ezeket az egyedeket nevezzük „anatómiai” álanyáknak, amelyek nem petéznek, mint az (igazi) „fiziológiai” álanyák, hanem csak e rejtett nemi ösztönük miatt indítják be a rajzási lázat (lásd A. Schönfeld: A mézelő méh anatómiája, morfológiája és fiziológiája). Tehát, míg az „anatómiai” álanyák egy túlfejlett, szaporodni vágyó családban keletkeznek, és átalakult nemi ösztönükkel egy természetes folyamatot, a rajzást ösztönzik, addig a „fiziológiai” álanyák az elárvult anyátlan családban keletkeznek kényszerből, és a pempőfogyasztás hatására szintén átalakult nemi ösztönük által anyát akarnak helyettesíteni, petéznek (terméketlen pete, törpe here). Viszont ők a család teljes szétzüllését szolgálják. Tehát a rajzási láz felébredését azzal lehet megelőzni, ha az „anatómiai” álanyák létrejöttét megelőzzük az áprilisi cikkben említett négy pont alapján, vagy úgy, hogy az adott családtól elvesszük a fedett fias kereteket és más, nem rajzó családok nyitott fiasaival cseréljük ki. Így máris lesz dajkálnivaló, megszűnik a pempőfelesleg, és egyik család sem gyengül. A legjobb megelőzés pedig az, ha van lehetőség hordásból hordásba vándorolni (és folyamatosan pergetni), mert az tudományosan bizonyított, hogy a gyűjtési láz sokkal erősebb, mint a rajzási láz. De jó lenne ezt a témát még tovább tárgyalni, személyes tapasztalatok alapján is. Például ha nem sikerült a megelőzés, és már beindult a rajzás, a rajbölcsőket leromboljuk-e (abortusz), vagy például a rajbölcsős család háromfelé osztásával szaporítsunk? Melyik a leggazdaságosabb és kockázatmentesebb megoldás? Aztán a rajbölcsők felhasználásával mennyire örökítjük tovább a rajzóhajlamot? Kurtítsuk-e az anyák szárnyát, vagy csak kenjük össze a jelölőfestékkel? És még sok-sok kérdés merül fel az emberben e témával kapcsolatban. Nagy István Kálmán, Pécs |
