Ezeket a népies elnevezéseket Chernel István, korának kitűnő ornitológusa gyűjtötte és adta közre 1899- ben megjelent, Magyarország madarai című munkájában. Ha a képekre pillantunk, nem csodálkozhatunk azon, hogy sokan felfigyeltek erre a valóban gyönyörű madárra. A Dunától keletre fekvő, nyárligetekkel tarkállt réten és legelőkön ma is sokfelé látni, bár a hazai állomány felmérések szerint legfeljebb ezer párra tehető. Korábban többfelé költött a Dunántúlon is, az ötvenes években például gyakran láttam, és költött is a Nagykovácsiban lévő parkban. Ez a szép madár többféleképpen is veszélyeztetett: mint odúlakó, az öreg fák kivágásával, az azokban lévő harkályodúk eltűntével költőhelyét veszíti el, mint színes madár, vonulása közben dél-európai „vadászok” gyakori zsákmányaként szerepel. Az érintett nemzeti parkok, valamint a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület munkatársai a Hevesi-síkon, a Borsodi-mezőségben, a Hortobágyon és a Tiszántúl több pontján mesterséges fészekodúk kihelyezésével sikeresen telepítették, és az állomány kismértékben növekedett. (…)
Zöld kánya
Így is hívták, vagy talán hívják helyenként Vas megyében a szalakótát, de ismert számos egyéb népies neve is: vaskánya (Pécs), sz. ricsóka (Alföld), zöld csóka (Veszprém megye), vasmadár (Jászberény), vasvarjú (Kecskemét), árva szajkó (Bodrogköz), kék varjú és kék csóka (Pest megye), kalangyavarjú és kékmátyás (Erdély).
Forrás:
