No, de ne ugorjunk ilyen nagyot a galambtenyésztés történetében.
Még az 1500-as években történt, hogy az angol tengerészek különféle ázsiai kikötőkből pávagalambokat is vittek magukkal élő szuvenírként, majd egyre gyakrabban üzleti célból is érkeztek a ködös Albionba ezek a díszgalambok. Leginkább azonban Skóciában váltak népszerűvé, így nem meglepő, hogy a skótok kialakították saját pávagalambfajtájukat.
Később más országok is igyekeztek saját igényeknek leginkább megfelelő pávagalambfajtát kinemesíteni. A németek elsősorban a színes rajzolatra törekedtek, míg a hollandok és a magyarok a tollas lábat igyekeztek kialakítani a legyezőszerű farok mellett.
Eredetileg az Ázsiában ismert pávagalamboknak faroktollai nem voltak tányérszerűen rendezettek. Általában vízszintes tartásúak és nem rezgőnyakúak voltak, a faroktollazat sem volt olyan dús, mint az Európában kinemesített fajtáké.
Saját nemzeti pávagalambfajtánk kinemesítése az 1890-es évek folyamán kezdődött, s 1898-ban már a szaklapokban megjelent róla a részletes fajtaleírás. A háborúk nagy károkat okoztak az állományban, s az 1960-as években létrehozott egységesített európai pávagalambstandard figyelmen kívül hagyta a magyar pávagalamb jellegzetességeit, a fajtát egyszerűen csak az európai standard pávagalamb tollas lábú változatának tekintették.
A 2000-es évek elejére viszont a magyar pávagalamb bekerülhetett – hála néhány elhivatott és áldozatkész galambásznak – az európai fajtajegyzékbe, azóta állománya folyamatosan növekszik, s jobbnál jobb minőségű madarakat láthatunk a kiállításokon.
