Az 1975-ben még százezer hektáros burgonya-vetésterület a KSH szerint tavaly mindössze 20 ezer hektár volt, de többek szerint valójában csak 10–13 ezer hektáron folyik árutermelés, hektáronként alig 20 tonnát meghaladó termésátlaggal. Murai Györgyöt, az Agrico Magyarország Kft. ügyvezetőjét kértük a helyzet tisztázására.
– A burgonya vetésterület változását nézve 2004, uniós csatlakozásunk éve, amikor közel 30 ezer hektár étkezési és vetőburgonyát termeltünk, valóban fordulatot hozott – vallja a szakember. A tavalyi esztendőre a vetésterület a hat évvel ezelőttihez képest 66 százalékára, 20 ezer hektárra csökkent. Ez drasztikus visszaesésnek számít, ezen belül a vetőburgonya-előállítás 1200 hektárról 200 hektárra, azaz 17 százalékra zsugorodott.
Ennek okait feszegetve az ügyvezető elmondta, az uniós csatlakozással megnyíltak a határok, a kereskedelem a belföldi szállítás szintjére „degradálódott”. Tehát alapvetően az áruk szabad mozgása határozta meg a változást, amely rányomta bélyegét a termelési kedvre is. Korlátlanul és szinte ellenőrizetlenül özönlött a külföldi áru Magyarországra. Beszélhetünk a gyenge minőségű lengyel burgonyáról és a kiváló franciáról, ezek jutatták a hazai burgonya ágazatot a mai helyzetbe.
Emellett a magyar krumpli területvesztésében szerepet játszott az, hogy a Chio is bezárta feldolgozóüzemét, Magyarországon már egyetlen nagy burgonyafeldolgozó sem működik.
Ma 20 ezer hektáron – mínusz a 200 hektár szaporítóanyag – termesztenek étkezési burgonyát, ami első látásra nem is olyan riasztóan alacsony szám. Amennyiben 25 tonnás termésátlaggal számolunk, akkor félmillió tonna burgonyát kellene betakarítani. Magyarországon pillanatnyilag az éves fogyasztás személyenként 50 kiló, ez a 10 millió lakosra kivetítve 500 ezer tonna, s a hazai termés önmagában elegendő is lenne a belföldi igények kielégítésére. Hogy mégis miért kényszerülünk importra, az nagy kérdés.
– Egy magát komolyan vevő gazda esetében a 25 tonnás átlagtermés biztos veszteség – bizonygatta a szakember. Egy hektár termelési költsége minimum másfél millió forint, tehát ha jövedelmező akar lenni, ennél többet kell termelnie.
Az is szöget üt az ember fejébe, hogy ki tartja számon azokat a kistermelőket, magángazdákat, akik a saját ellátásukra vagy legfeljebb a helyi piacra termelnek. Ez komoly bizonytalansági tényezője az egész ágazatnak. Tehát a termelés és a fogyasztás ismert adataiból következő egyensúly korántsem fedi a valóságot.
Ha a kérdést a vetőgumóelőállítás oldaláról közelítjük meg, látható, hogy 20 ezer hektár területigénye 60 ezer tonna vetőgumó, hektáronként 3 tonnás szaporítóanyagfelhasználást feltételezve. A megmaradt 200 hektáros szaporítóterületen 4 ezer tonna gumó terem, és ehhez vegyük hozzá az importból származó vetőgumót, ami nem haladja meg a 3 ezer tonnát. Ez összesen 2300 hektár étkezési területre elegendő. A következő kérdés, hogy 17 700 hektárnyi földbe milyen „vetőgumó” kerül?
Ez lehet a magyarázata annak, miért is szorulunk importra, miért nem terem meg a szükséges mennyiség? Az áruelőállító területnek csak töredékén használnak fémzárolt szaporítóanyagot – ami bizonyos szinten érthető, mivel a szaporítóanyag a termelési költségek közel 40 százalékát teszi ki –, de ennek meg is látszik az eredménye. Ebből európai mércével mért minőség nem lesz, s a mennyiséggel sem dicsekedhetünk. Pedig ma már – bár szidhatjuk a bevásárlóközpontokat, de – a mosott és csomagolt burgonyának köszönhetően megjelenik valamiféle nívó a piacon.
Persze – tette hozzá Murai György –, az áruházakban konténerben kitett lédig áruról nem érdemes beszélni, mert abban 3–4 fajtát könnyedén el lehetne különíteni. Ha az ágazat életben tartásáért szeretnénk tenni valamit, ezt nem lenne szabad megengedni. Az egész szakmát át kellene járnia a minőség iránti igénynek. Természetesen van hazánkban is olyan vállalkozó vagy vállalkozás, amely európai színvonalon termel, gond nélkül tudja értékesíteni az áruját. Náluk viszont az a probléma, hogy nincs egész évre elegendő mennyiségük, márpedig egy áruházlánc tizenkét hónapon át várja, hogy beszállítsanak. Ha erre képtelen, akkor a termelő rákényszerül arra, hogy a saját áruja elfogytával maga importáljon, hogy a szerződésnek megfelelően képes legyen szállítani. Hol érhető tetten itt a „magyar árut a magyar üzletekbe” jelszó?
Az elmúlt években komoly problémát okozott a Lengyelországból érkező rossz minőségű áru – annak ellenére, hogy a piac bizonyos szereplői az ára miatt erre is vevők voltak –, aminek az volt az egyik hozadéka, hogy a nagy felvásárlók az alacsony árra hivatkozva nem fizettek többet a magyar termelőnek.
Emellett egyre „közelebb ér” hozzánk egy jelentős francia termelői háttér. Az ottani gazdák az utóbbi években elkezdték tudatosan azokat a fajtákat termelni, amelyek eladhatók a kelet-európai piacon. Rájöttek, ha piacot akarnak bővíteni, akkor váltaniuk kell, s a piroshéjúakat is megtanulták előállítani, mivel a sárgahéjút nem tudják eladni a magyaroknak. Ráadásul olyan minőségűt, amely minden célra alkalmas. – Erre a szintre kellene eljutniuk a vezető magyar termelőknek – bizakodott Murai György.
Az idei szezont vizsgálva láthatjuk, hogy hosszú évek óta nem látott ára van az étkezési burgonyának, azt gondolhatnánk, eljött az aranykor. De ennek az árnak az elmúlt év időjárási viszonyai között kell keresni az okát. Nagyon sok helyen nem volt termés vagy csak fele annyi termett, mint szokott, és a legtöbb helyen a magasabb ár nem pótolta a kieső mennyiségből adódó bevételhiányt.
Ilyen árak mellett egyelőre főleg a hagyományos piacokról – Hollandia, Belgium, Németország – érkezett az import, de a beszállítók között a franciákat is ki kell emelni.
Sokan és sokszor elmondták már, hogy az európai piacon volna mit keresnünk. Valóban létezik egy évente változó nagyságú időrés, amikor az Egyiptomból, Izraelből, Ciprusról érkező kvázi „primőrök” kifutnak. Azért csak úgynevezett primőrök, mert a szezon eltolódása miatt beparásodott, kész burgonya érkezik a térségből, nem pedig a foszlós héjú magyar. Ekkor volna számunkra egy 2–4 hetes piaci lehetőség, amit bár kockázatos, nem használunk ki eléggé. – Összefogásra, szervezésre lenne szükség, hogy egyáltalán kijussunk ezekre a piacokra – hangsúlyozta a szakember. Ha nem alakul ki az ágazatban koordináció, nehéz helyzetbe kerül, hiszen a nyugati piacokra is csak mennyiséggel és minőséggel lehet betörni. A ma még mindig tapasztalható szétaprózódás nem vezet semmire.
A szaporítóanyag-értékesítésben ennek a szezonnak a magasabb árai az utóbbi évek legjobb idényét eredményezi az Agricónál. Mintha megélénkült volna a gazdák termelési kedve, olyanok is újra megkeresték őket, akik néhány éve már befejezték a krumplizást. Persze ebből nehéz végleges következtetést levonni, nagyon összetett hatásmechanizmusok alakítják ki egy szezon végét. Már látszik, hogy nő majd a vetésterület az országban, de kérdés, hogy erre a mennyiségre lesz-e felvevőpiac – vagy megint a túltermelés- áruhiány hullámzásába kerülünk. Az is igaz, hogy az élelmiszerek ára emelkedik, de a haszon nem ott csapódik le, ahol kellene: ennek a nyereségnek a 90 százalékát a kereskedelem fölözi le.
Az Agrico szaporítóanyag oldalról meghatározó szereplője a magyar burgonyatermesztésnek. Az ügyvezető elmondta, hogy a főbb fajtákból volt elegendő mennyiség, ami a megfelelő minőségben állt rendelkezésre. A holland anyacégnek ez előző évek tapasztalatai alapján adták meg igényüket. A szezon végéhez közeledve a nem várt mértékű növekedés miatt bizonyos fajtákból már szűkös a mennyiség, illetve egyes burgonyák el is fogytak. A törzsvevőiknek biztosították a szükséges mennyiséget, míg a többi megrendelő számára alternatív fajtákkal álltak rendelkezésre. Megtehetik, hiszen a legszélesebb választékkal az Agrico rendelkezik.
