A legfontosabb a minél alaposabb tájékozódás, mert ezzel sok fáradságot, költséget és nem kevés kellemetlenséget lehet megspórolni. A méz élelmiszer, s ily módon – mindannyiunk érdekében –, szigorúan szabályozott szakterület. Kiindulásként javaslom dr. Kelemen Bálint „Minden méhészt érintenek” címû írását a Méhészet, 2015/6. számában. A cikk segítségével fogalmat alkothatunk arról, hogy milyen rendelkezések szabályozzák a méz értékesítését, szállítását, azonosítását és így tovább. Ezen túl, attól függõen, hogy milyen formában szeretnénk értékesíteni – õstermelõ, egyéni vállalkozó – más és más szabályok érvényesek. (Lásd Kristóf Éva: „Õstermelõi igazolvány 2016-ban” címû cikkét, Méhészet, 2016/2.)Hogyan lássunk hozzá?
Nyilván, ha valaki a kerítésen átad a szomszédoknak egy-egy üveg mézet, annak nem sok gondja van a fentiekkel, de ha komolyabban és mélyebben bele akarunk bonyolódni ebbe a tevékenységbe, alapvetõ, hogy tisztában legyünk a játékszabályokkal. Mert ugye, a szabályok nem ismerete nem valami hathatós érv a védekezésben, ha szabálytalanságot követünk el. Az értékesítés tervszerû elõkészítése már a méhész évünk tervezésének része kell legyen. A piacon a kereslet-kínálat törvényei érvényesülnek. Tudnunk kell, hogy milyen mézet akarunk termelni, minek van jó ára, mit keresnek, mi a saját specialitásunk, amivel a konkurencia elé kerülhetünk. A saját márkanevünk fontosságával és annak megteremtésével már foglalkoztam „Mit ér a méz, ha helyi?” címû írásomban (Méhészet, 2015/11.). Példaként nézzük a gépkocsikat: a legjobb márkán belül is vannak népszerû és kevésbé kedvelt modellek. A mi modelljeink a különbözõ mézfajták lesznek, különféle kiszerelésben. Ez azt jelenti, hogy választékot kell kínálni. Ez kötelezõ! A mai vásárló választani akar, legalább kettõ, de inkább többféle termékbõl. Ezért fontos, hogy ha megszólítunk egy potenciális vásárlót, ne azt kérdezzük: kér-e mézet, hanem azt, hogy melyikbõl kér. Sosem teszünk fel olyan kérdést, amire egy szóval lehet válaszolni, mert az legtöbbször a „nem” lesz. Ennek rendkívül részletesen és tudományosan vizsgált elmélete van a marketing szakmában. Tehát már a méztermeléskor tudnunk kell, de legkésõbb a pergetéskor, hogy mit akarunk értékesíteni. Ezért fontos a fajtamézek elkülönítése, még ha plusz fáradságba kerül is. Emlékezzünk rá: minél többfélét kell kínálni! A modellek, vagyis a mézfajták kiválasztásánál követi el egy kezdõ leggyakrabban a hibát. Sose adjunk egy méznek „vegyes virágméz” nevet. Az nem sok ember fantáziáját mozgatja meg. Nyilván más a vegyes méz Zalában, vagy a Nyírségben, más nyár elején, vagy kora õsszel. Akkor nevezzük azt meg, attól lesz helyi. Ez még mindig nem elég, hogy meg tudja különböztetni a vevõ a versenytárs mézektõl. Válasszunk fantázianeveket: például tavasz üdve, nyári rét, õszi ó-arany, parlagi, tanyasi, homoki, ártéri, mezei stb. elõnevekkel. Ezen túlmenõen lehet még: elsõ pergetés, szezon legjobbja, méhész kedvence, háziasszony álma. A sor szinte vég nélküli.
Egyedi csomagolás
Mibe tegyük a mézet? Szerencsére a Méhészet tele van ilyen hirdetésekkel, a legkülönfélébb méretû, formájú, mûanyag és üveg edényeket kínálnak, melyre ugyancsak különféle színû, mintázatú kupakokat választhatunk. Ha ez nem elég, az olcsó üzletláncok gyakran kínálnak rusztikus edényeket, palackokat, csak arra ügyeljünk, hogy élelmiszercsomagolásra minõsítettek legyenek (mûanyag flakonok). A csomagolást tovább lehet variálni, tetszetõssé tenni egy-egy kis szalaggal, olykor egy kis rafia is megteszi, vagy cukorspárga viaszpecséttel. Celofánnal könnyen készíthetünk díszcsomagot, öszszekötve egy darabka nemzetiszínû szalaggal, és így tovább. Ugyancsak olcsó üzletekbõl beszerezhetõk kis fonott kosarak, tálcák, alátétek, melyekkel szemrevaló ajándékcsomagok készíthetõk. Nem kell komplikált dolgokra gondolni. Elég például három különbözõ kis üvegcse mézünket egybecsomagolni, esetleg melléje egy fa mézcsorgatót, vagy kis viaszgyertyát tenni. Az elõzõekbõl látható, hogy akár csak két-háromféle mézbõl is valóságos kínálatarzenált kreálhatunk, amin minden vásárlónak megakad a szeme. A fontos, hogy a polcunk, standunk mindig tele legyen. Ez vonatkozik egyegy termékre is. Csak gondoljunk a szupermarketre, hogy ott sem várják meg, míg elfogy az utolsó fej saláta, hanem ha már híja van a ládának-tálcának rögtön pótolják. Az utolsó fej salátát nem venné meg senki. Ez eddig még mindig csak a saját szemünk gyönyörködtetésére volt, mert még egy üveg sem hagyta el a portát. Hová vigyük? A kapu elé, vagy a fõtérre, a közeli város piacára, vagy távoli vásárba, kiállításra? Ez mind mérlegelést, tervezést igénylõ szempont. Ki-berakodás, autózás, helybérlet, standra vonatkozó megkötések, kirakodás-lebontás idejének esetleges megszabása (kiállítások), s nem kevésbé a helyszínen eltöltött idõ. Ki fog ott állni? Mi magunk, családtag, fogadott munkaerõ? Ezek mind fontos költségtényezõk, melyeket ki kell gazdálkodni. Nagyon jó cikket írt ezzel kapcsolatban Hajtós Béla: „Miért (is) késik a magyar méz minõségi forradalma?” címmel a Méhészet 2016/2. sz. 26. oldalán. Ebbõl látszik, hogy a méz felvásárlási ára és az áruházak polcain kirakott mézek árkülönbözetének a számítgatása csak arra jó, hogy irritáljon bennünket, mert azt nem tudjuk teljes egészében magunknak megszerezni. A kereskedelmi árrés nem tiszta haszon, az befektetésekkel jár, idõráfordítással, fáradsággal, gyakran kockázatvállalással kombinálva és szaktudást kíván, mert a kiszerelés, terítés, marketing külön szakma. Mégis mit tegyen a méhész, hiszen nem lehet egyszerre a méhei mellett is, meg a távoli standon. A becsületkassza rendszere a nyugati világban elfogadott és sikeres módszer, amirõl sajnos azt olvasom a Méhészet 2015/4. sz. 13. oldalán, hogy egy szlovéniai méhész elõadót széles „derültség” fogadott egy Bólyi Méhészkonferencián, amikor ezen jó tapasztalatairól beszélt. Hogy van ez? A határ túlsó oldalán, Szlovéniában ez mûködik, a 20 km-re lévõ, zalai Lentiben meg már nem? A másik megoldás, hogy saját ministandot helyezünk ki nagyobb üzletekbe, áruházakba. Erre mutatnak példát a mellékelt fotók. Természetesen ezt magunknak kell elkészíteni, vagy készíttetni, mégpedig minõségi kivitelben, különben senki nem enged be az ajtón belülre. Ez a fajta értékesítés további szempontokat vet fel az automata pénztárgépekkel kapcsolatban, mert megfelelõ vonalkódot kell tartalmaznia a mézcímkének. Természetesen a ministandunk folyamatos feltöltése, rendbentartása is a mi gondunk, hacsak nem fizetünk érte. Tehát ily módon idõt spórolhatunk, de ennek is ára van. Összetett feladat, útvesztõkkel
Azt hiszem, az elõzõekben érzékeltetett saját értékesítés összetett mivolta még a legeltökéltebb méhész optimizmusát is megingatta. Mert hiszen elég komplikált napjainkban maga a méhészkedés is, nemhogy még ennyire belemélyedjünk az értékesítés útvesztõibe. Ismét csak rá kell jönnünk, hogy egyedül nagyon nehéz boldogulnunk, összefogásra, együttmûködésre van szükség. Dr. Kovács Dezsõ erre is ad példát és útmutatást a „Mecseki javaslatok” c. írásában, Méhészet, 2015/4. sz., 12. oldal. Komplex problémákra nincs egyszerû megoldás. Nagyfokú naivitásra vall, ha úgy vélnénk, hogy egymagunkban mindezen kihívásoknak meg tudunk felelni, s azt hisszük, hogy a mai méhészet egyetlen problémája a felvásárlási ár. Mindaddig, míg ezen a mentalitáson nem tudunk túllépni, a fejlõdésnek mi magunk, méhészek vagyunk a legnagyobb akadályai.
