A Hortobágy végtelen pusztájában, a köves úttól távol, sokan láthatunk nyáját terelő juhászt. Ilyenkor megfogalmazódik bennünk a kérdés: ki lehet a messzeségben az ember, aki azt az évezredes hagyományt folytatja és életformát éli, mely talán már honfoglaló őseink korától fogva lényegében változatlan. Közülük eggyel, Máté Jánossal találkoztunk, aki bepillantást engedett egy XXI. századi szilaj juhász életébe. Vele beszélgettünk a sorsáról.
Amennyire Máté János ismeri felmenőit, mind juhászok voltak.
Emlékei szerint apai nagyapja még a ’60-as években is egész nyarakat töltött kint a nyáj mellett, s bizony gyakorta a szabad ég alatt hált – ilyenkor elkelt az évszázadok óta jól bevált suba. Kemények voltak a mindennapok, hiszen a nyájat akkoriban fejték, természetesen nem géppel.
Édesapja, aki viszont már téeszben dolgozott, könnyebben boldogult. Bár a nyáj még húsvét előttől egészen addig vándorolt, míg a tarlóföldekre nem lehetett engedni, ekkor azonban már fabódéban lakhatott kint a pusztán a juhász. Később pedig megjelentek az egyre kényelmesebb lakókocsik. Persze így sem volt irigylésre méltó az élet, hiszen tanyájukon, ahol ők nevelkedtek, még villany sem volt. Máté János, akárcsak öccsei, Jóska és Sándor – mindannyian téesz-alkalmazottként – 1970-ben kezdtek édesapjuk mellett juhászkodni.
Mint fogalmaz, szép idők voltak, amikor apjuktól elleshették azokat az ősi mesterfogásokat, melyek generációról generációra adódnak tovább.
Míg korosztályából egyre többen hagyták el a mezőgazdaságot, s mentek el kőművesnek vagy éppen autószerelőnek, neki meg se fordult a fejében más, mint a pásztorkodás. Édesapjára és rá mintegy 600 magyar fésűsmerinó anyát és ezek szaporulatait bízták.
Úgy tűnt, a pásztorok élete évről évre kényelmesebbé válik, de ez nem jelentette azt, hogy egészségesebbek is lettek. Nagyapja, aki szívós ember volt, jól bírta az esőt és havat – bírnia kellett! – még 80 éves korában is jó erőben volt. Édesapja, aki 71 évesen ment nyugdíjba, nem élte meg a 75 évet.
Máté János életében a rendszerváltás időszaka a kemény megpróbáltatások idejét jelentette: megszűnt a téesz, eladták a birkákat is, munkanélküli lett, így arra kényszerült, hogy egy maszek „muszájkenyerén” éljen.
Nehéz elképzelni, de igaz, hogy télen-nyáron kint kellett lennie a pusztában a jószág mellett, mivel a gazdának egyszerűen nem volt istállója. Ezt bizony nemcsak a juhok viselték rosszul, hanem a pásztor is, ezeket az időket nap mint nap érzi az ízületeiben…
Öt évig, 1992 és ’97 között végezte ezt a keserves munkát minden áldott nap. Se szabadság, se ünnepnap, emellett továbbra sem volt villany a tanyán, ahol a családja élt. Nagy ritkán találkozhatott csak a feleségével és a két gyerekkel, sötétedés után és pirkadat előtt.
Megváltás volt számukra, amikor 1997-ben Hortobágyra költözhettek, és két fiával együtt a Halastónál bejelentett munkára felvételt nyertek. Itt is fésűsmerinókkal kellett foglalkoznia, eközben volt lehetősége, hogy fiainak átadhassa tudományát. 2002-ben a Hortobágyi Nemzeti Park területén található Malomházára költöztek, ahol a Kht.-nak jelentős rackaállománya volt már akkor is. Ekkorra fiai kirepültek, s idővel némileg pályát módosítottak, hiszen Csaba jelenleg Kungyörgyön mintegy 200 szürke marha törzsbika mellett gulyáskodik, az ifjú Jánospedig Kunpeszér mellett, a Kiskunságban állt szintén gulyásnak.
Máté János immár 16 éve legeltet rackákat Malomházán. A rackáknak gyakorta csak egy bárányuk születik, bár sok az ikerellés is, hármas ellés pedig csak olykor-olykor fordul elő.
Ilyenkor, ha jó tőgyű az anya, maga is gond nélkül fölneveli mindhárom utódát, de ez csak ritkán adatik meg. Ezért a pásztor fejőskecskével is segíti a bárányok cseperedését.
A racka fürge, gyors, szilaj, nagy előnye, hogy nem kell körmölni, viszont melléjük különösen jó kutya szükséges. Máté János még Halastón dolgozott, amikor hozzákerült élete első sinka kutyája. Bár kezdetben idegenkedett tőle, hiszen előtte puli, pumi és ezek keverékei voltak segítőtársai – ő a „szőrös” kutyát tartotta kutyának –, de hamar rájött, hogy egy kiváló tulajdonságokkal megáldott ebbel lesz dolga. A sinka nagy előnye, hogy rövid szőre nem lesz csimbókos, nem ragad bele például a bogáncs sem. Emellett igen okos és nem sértődős. Ha fegyelmezni kell, tudja, hogy ez is hozzátartozik az élethez, akárcsak a dicséret.
A juhász életében a 2006-os év különösen nagy változást hozott – ekkor vezették be tanyájukra a villanyt, s kiépítették hozzájuk a köves utat is. Azóta minden este bejár a családhoz, és olyan elképzelhetetlen jó körülmények között élhet, amiről felmenői nem is álmodozhattak. Egész évben otthon aludni, emellett bejelentett munkahelyen dolgozni, biztos nyugdíj várományosaként, csodálatos dolog. Ma a hodály a legelő környékén áll, így nem kell messzi földekre vándorolni a jószággal, sőt, általában nagy meleg idején délben hűsölni is a nádfedelű hodályba húzódik az állatokkal. Télen, ha leesik a hó, a rackák egész végig bent vannak a hodályban. Ekkor egy kis abrakot is kapnak – kukoricát, emellett szénát, lucernát is. Ilyenkor bizony a juhász sokat villázik, s alig várja a tavaszt, hogy újból kifelé hajthasson. Ez a hagyomány szerint Szent György napján történik, de napjaink szeszélyes időjárása miatt ez jelentősen változhat. Általában április 10. körül nyírják a rackát, s ettől az állatok nemcsak könnyebbek, hanem fürgébbek is lesznek.
Máté János úgy érzi, ma már szinte minden eljutott hozzá, ami századunk vívmánya, hiszen a korszerű mosógéptől a tévén át a telefonig minden megtalálható otthonában, egyedül az internet nincs bekötve – nem is hiányzik neki.
Úgy érzi, egész életében azzal foglalkozott, amit szeret, egy olyan mesterség művelője, amit nem lehet könyvből, iskolapadban megtanulni. Egyre keresettebb és egyre kevesebb a jó pásztorember. Szomorú, hogy ez az ősi foglalkozás kihalófélben van.
Ezt a munkát nem lehet szeretet nélkül végezni, hiszen az állat igényli a szeretetet, akárcsak a törődést, a szakértelmet. Vallja, hogy villanypásztor mögé nem lehet a juhot tenni, hiszen annak szüksége van a folyamatos odafigyelésre, a jó pásztor szemére. Aki ezeket nem tudja megadni a nyájnak, az nem pásztor, csak egy birkahajtó.
Bár 2019-ben Máté János eléri a nyugdíjkorhatárt, nem tervezi, hogy nyugdíjba vonul, esze ágában sincs, hogy a tanyáról beköltözzön a Hortobágy településen lévő lakásukba. Városban elképzelni sem tudná magát: amikor nemrég Debrecenbe kellett mennie orvosi vizsgálatra, utána egy hétig heverte ki a megrázkódtatást, a tömeget, a rossz levegőt… Nem bánja, hogy juhásznak állt, nem cserélne se portással, se gyári dolgozóval, de csikóssal vagy gulyással sem. A nyájat terelgetve – ha nem is a furulyáját fújja, és nem a késtartót faragja, mint a nagyapja – el-elrádiózgat. Közben hosszasan elmereng azon, hogy bár fiai is pásztorok lettek, unokáit már inkább a traktorok, de leginkább a számítógép, az okostelefon érdekli. De titkon bízik abban, hogy talán a vér egyszer majd visszahúzza őket is a nyájhoz.
