Az alkotáshoz nem tartozik verseny, az alkotók önmaguk és a látogatók örömére helyezték el az alkotásaikat, önzetlenül vettek részt a társasági művészetben, a saját pénzüket, idejüket és tehetségüket tették az alkotásaikba.
Ezzel a kiállítással a szervezők régi álma valósult meg. Ahogyan a bejáratnál ovashattuk, nem titkolt céljuk az volt, hogy az alkotás idejére összehozzák a családokat. Emlékezzenek gyermekkoruk mézeskalácsillatú advent készülődéseire, a várakozás örömére, az édesanyák, nagymamák, unokák közösen készített finom süteményeire. Szomoron a férfiak is kivették részüket a munkából, a tervezésben, a modellezésben segédkeztek, míg a nők a formázásban, sütésben, díszítésben jeleskedtek. Így született a több, mint tucatnyi szépség.
Ezzel a kiállítással szeretnének hagyományt teremteni, s évről-évre többeket bevonni a sütögetésbe, díszítésbe.
Habár ehető alapanyagból készülnek, senki nem eszi meg a kiállított házakat. A mézeskalács tésztát szobrászati alapanyagként fogják fel. Ma még talány, hogy mi is lesz a sorsuk a műremekeknek. Talán jótékonysági árverésen kerülnek új helyükre, de az is felmerült, hogy amelyik ház megmarad azután, hogy a kiállítás bezárt, bedobozolják és egy raktárban tárolják. A következő kiállításkor bontják csak ki és ami épen megmaradt, a következő Mézeskalácsfalu részeként újra látható lesz.
