„Az évi kétezer hektáros nagyság a szerkezetátalakítási támogatásoknak köszönhetően teljesül” – magyarázta Molnár Ákos, a Magyar Szőlőszaporítóanyag Termesztők Szövetségének elnöke.
Ez viszont mindössze azt jelenti, hogy az ültetvények mai korát, a korfát legfeljebb szinten tudjuk tartani.
A hazai szaporítóanyag-előállítás már a rendszerváltás előtt erősen csökkenni kezdett, követve a szőlő-bor ágazat zsugorodását. A KGST keretében hazánkra hárult az oltványok előállításának feladata, így központosított, korszerű integrált rendszerek alakultak ki. A hűtőházakra alapuló szaporítóanyag-termesztést – ennek tudományos és élettani alapjait – Balatonbogláron dolgozták ki. Ezt vették át és fejlesztették tovább a németek, de a rendszer a mai napig nem változott. Ehhez kialakult a törzsültetvény-rendszer, és a termőalapok is rendelkezésre álltak.
Mára döntően kisüzemi oltványkészítésről beszélhetünk. Ez bizonyos tekintetben hátrányává vált az ágazatnak, hiszen a korábbi technológiai fegyelmet ebben a helyzetben nehezen lehet fenntartani. „A szaporítóanyag-termesztés csak erős kontroll mellett tud eredményesen működni” – hívta fel a figyelmet a szakember a független ellenőrzés fontosságára, amiben a termelő esetenként ellenérdekelt. A folyamatos átszervezéseknek köszönhetően az ellenőrzési rendszerek integritása veszett el. Ráadásul megváltozott piaci térben mozgunk, ehhez kellene a jogszabályokat, a hatóságok működését is igazítani. „A túl nagy lazaságnak, de a túlzott szigornak sincsen értelme” – hangsúlyozta, hogy mindkét szélsőség versenyhátrányt okoz.
A változások lezajlottak, ám nem következett be szemléletváltás az egyéni termékfelelősség kérdésében.
A világ abba az irányba halad, hogy nem lehet mindenki mellé ellenőrt tenni, a termelő felelőssége előtérbe került, hiszen a piacon értékesíti az áruját, így a neve jelenti a garanciát.
A 90-es évek közepén 300 hektár felett volt az alanyültetvények nagysága, pedig akkor már leszálló ágban volt a szőlőágazat. Ez mára kevesebb, mint harmadára esett vissza. Alanyvesszőből napjainkban nem tudjuk a hazai igényeket sem kielégíteni, nettó importőrökké váltunk. Míg korábban 30 millió oltványt állítottunk elő, ma ennek harmada kerül ki a termelőktől. Ráadásul ebből a mennyiségből kerül exportra is, Csehországban, Szlovákiában, Szlovéniában, Romániában vásárolják a magyar szőlő-szaporítóanyagot.
Ciklikusság jellemzi az ágazatot: amikor a szerkezetátalakítás, költségvetés végére érünk, akkor minden gazda azonnal telepíteni szeretne. Ilyenkor megugrik a kereslet, s az így kialakult helyzetet lehet importtal pótolni. „Sokan megégették már magukat a külföldön megtermelt oltványokkal” – jegyezte meg.
„Olyan alágazat vagyunk, melynek léte nagyban függ a támogatásoktól” – vonta meg vállát Molnár Ákos. Kiszámíthatatlan a piac, hiszen amikor túltermelés van, alacsony a szőlő átvételi ára, az meglátszik a telepítési kedvben is. Ezt még súlyosbítja a támogatások hiánya vagy megléte. Ennek a kettőnek nehezen található meg az eredője.
Az ágazat egyik legnagyobb gondja, hogy komoly termőalapok nélkül nem lehet eredményes szőlőtermesztést folytatni. Mindennek kiindulópontja pedig a kiváló szőlőoltvány.
„Húsz évnyi szakmai tapasztalattal a hátam mögött is érnek meglepetések” – magyarázta, hogy ma már a technikai, technológiai feltételek rendelkezésre állnak, ez nem jelent gátat a fejlődésben. Ugyanakkor a genetikai alapok hiánya erősen behatárolja az előállítható oltványok mennyiségét.
Hazánk több szempontból is egyedi helyzetben van. Elsőként a fajtahasználatot említette a szakember, hiszen sok autokton fajtát használunk. Nincsen a gyakorlat számára kézzel fogható fajtainnováció, nem jelennek meg az új fajták, másrészt olyan klónok hiányoznak, amelyek megfelelnek a XXI. századi elvárásoknak. Ebben nem a kutatóintézeteké az elsődleges felelősség, az elmúlt évtizedekben olyan témákon dolgoztak, amire pénzt kaptak. A szakember véleménye szerint így van ez a világ más táján is. A kutatások jelentős anyagi és szellemi erőforrásokat emésztenek fel, ezért szükség van az integrációra.
Beszélhetünk az innovatív fajtákról, fordulóponthoz érkezett a világ szőlőter-mesztése. Ebben szerepet játszik a klímaváltozás, emellett egyre élesedő piaci versenyben kell olcsó terméket előállítani, s ott vannak a társadalom részéről megfogalmazott, a tiszta élelmiszerekkel szembeni elvárások.
Molnár Ákos szerint rövidesen a fajtáink többségét nem fogjuk tudni gazdaságosan termeszteni. A fajtaváltás küszöbén állunk, amiben hazánk kutatói munkássága nem is olyan régen még az élmezőnyhöz volt sorolható. A nagy tradíciókkal rendelkező olaszok és franciák már meglépték ezt, s lehagyták Magyarországot. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy Franciaországban már négy borvidéken lehet a szerkezetátalakítás keretében az új hibrideket – innovatív fajtákat – telepíteni. „Érdekes, hogy a Furmint-klónokat francia kutatóintézetekben állítják elő” – mutatott rá a paradoxonra. Ebben is piacot látnak, hogy a magyar termelőket onnan lássák el oltványokkal.
A rezisztens vagy interspecifikus jelzőhöz rossz képzet társul. Sokan emlegetik negatívan az alföldi termőtájat, ahol a Bianca, Aletta révén – szerintük – öngólt lőttek. Pedig fel kell ismerni, hogy ebben csak reális termelői elvárás jelenik meg. Igyekeztek olyan fajtákat telepíteni, amelyekkel az alacsony felvásárlási árakat alacsony költséggel próbálják ellensúlyozni.
Két lehetőségünk maradt. Vagy az erőforrásainkat összefogva, szakmai konszenzussal programot indítva ráerősítünk a saját nemesítői munkára, vagy kész oltványokat vásárolunk. „Legyünk azonban arra felkészülve, hogy a fajtákban rejlő előnyöket először az előállító ország termelői fogják kamatoztatni” – utalt rá, hogy ezek az új fajták egytől egyig jogvédettek.
A szőlő esetében is bőséges a fajtaválaszték. Ennek ellenére tíz fehér- és tíz kékszőlő-fajtából a hazai szaporítási igény 80-90 százalékát le lehetne fedni. Bár a régi fajták lassan kikoptak a termesztésből, mégsem felejthetjük el őket, bizonyos réspiacokon, kisebb területeken lehet jelentőségük.
El kell indulni a szőlő- és borstratégia mentén, s a fajtatanácsoknak meghatározni az irányvonalat, melyik az a 2-3 fajta, amelyekre a következő években nagyobb figyelmet szentelünk. Tőlünk nyugatabbra ez így működik. Bár a nemesítési munka – köszönhetően a korszerű technológiáknak – mára felgyorsult, még mindig időigényes. Ezek kormányciklusokon átívelő folyamatok, szakmai és politikai konszenzusra van szükség.
„Szőlőszaporítóanyag-termelőként előre kell látni a trendeket” – mutatott rá a szakember, hogy volt, amikor mindenki Irsai Olivért telepített, de azt is megélte, hogy az oltványiskolájának 90 százalékát kékszőlő foglalta el. Most pedig a Kárpát-medencei fajták közül a Kékfrankosnak, Furmintnak van reneszánsza. Az osztrákok kiemelték a Zöld veltelínit, a Kékfrankost, a Zweigeltet. Véleménye szerint mi építhetnénk az Olasz rizlingre, a Furmint pedig nemzeti misszió, a magyar tudat lehetne. A Kékfrankost ugyan az osztrákok már bevitték a nemzetközi piacokra, de – a közös múlt miatt – nekünk is lenne mit keresnünk ezzel a fajtával. Ugyanúgy a burgenlandiaké, mint a soproniaké, meg a szekszárdiaké, mint az Olasz rizling a magyaroké és a horvátoké. Mindig vannak újrafelfedezések, ilyen a Kadarka is, amiben vannak értékek, csak nehezen termeszthető. Ráadásul a bolgárok szintén magukénak érzik. „Vannak elképzelések, hogy milyen is lehet a Kadarka, de arra még senki nem talált rá” – ahogyan fogalmazta, a kollektív tudatban él. A Kékfrankos – Olasz rizling duettel kellene elindulni, és ezen belül megmutathatnánk az egyediségünket.
A fajták nemzedékváltása mellett a fogyasztók körében is generációváltás játszódik le. A folyóborok értékesítése éves szinten két számjegyes mértékben csökken.
Ennek egyik oka, hogy a kocsmajáró emberek kihaltak, s a helyüket nem tudják betölteni a kortyolgató borsznobok. „Magyarországon elkövettük azt a hibát, hogy a tömegtermelés iránti viszolygásunk miatt sznob terméket csináltak egy közfogyasztási cikkből” – ennek egyik velejárója a csökkenő borfogyasztás. Természetesen nem alkoholistákat kell nevelni, de könnyen megszerethető borokkal kell visszacsábítani a vásárlókat, nem megfeledkezve a prémium termékekről sem.
A Cserszegi fűszeres vagy az Irsai Olivér divatja kezd lecsengeni, az elmúlt években tapasztalható Bianca- és Aletta-láz is lohad, ami az oltványtermesztésben is megjelenik. Helyette kedveltebb lett a Kékfrankos.
Sikerült a szőlőtermelőket rászoktatni a rendelésre.
Az oltványtermesztők körében jelentős koncentrálódásnak lehetünk tanúi. Egyik oka, hogy komoly technológiai háttérre – hűtőházakra, célgépekre – van szükség, amit egy kisvállalkozó nem tud biztosítani. Az a nemzedék, amely ezt a tevékenységet másodállásban, szakcsoporti keretek között végezte, kihalt. Mindez meglátszik a szövetség taglétszámának változásában is.
Az ágazatban nehezen működik a tudástranszfer. Míg borászképzésre szinte sorban állnak a hallgatók, addig a szaporítóanyag-termesztésért nem kapkodnak. „Ezt pedig nem lehet alkalmi munkásokkal végeztetni, ezen a területen precíz, felelősségteljes munka folyik” – hangsúlyozta Molnár Ákos.
A hazai szőlőültetvények öregedése megállt, közel negyedük az elmúlt években kicserélődött. Ugyanakkor az is látszik, hogy van egy kör, amelyben tovább öregednek a szőlők, s ennek következtében várhatóan csökkenni fognak a termőterületeink.