Még a XIX. század derekán történt, hogy egy William Cook nevű angol földbirtokos Orpington községben elhatározta, hogy a croad langshanok, minorkák, lagshanok és a plymouthok felhasználásával gazdaságában egy új fajtát nemesít. Célja egy olyan tojástermelésre kiválóan alkalmas tyúk volt, mely egyben jelentős mennyiségű hússal is meghálálja a gondoskodást.
Bár a kezdeti orpingtonok inkább a langshanokra emlékeztettek, tojástermelésük minden képzeletet felülmúlt, állítólag a 340 darabot közelítette meg.
Kezdetben az orpingtonok feketék voltak, s csak később nemesítették ki – mintegy 140 évvel ezelőtt – a fehéreket és a borsárgákat. Ezek, valamint a kékszegélyesek számítanak eredeti, ősi színeknek Nagy-Britanniában, ahol ezeket részesítik előnyben, míg más országokban lényegesen szélesebb az elfogadott színek skálája, így a vöröstől a porcelánon át egészen a nyírfaszínűig igen sok félét elismernek.
Az orpingtonok testfelépítése is jelentősen változott az elmúlt közel másfél évszázad alatt.
Ma már a mintegy 4 kilós testsúlyú baromfiak kockaformájúak, ám tojástermelésük ritkán haladja meg az évi 200-at.
A kakasok hangja mély, de viszonylag halk, így olyan helyen is könnyebben tarthatók, ahol kukorékolásra érzékenyebb szomszédok laknak.
Ha borsárga orpingtonok tartására vállalkozunk, különösen akkor fontos, hogy csapadéktól és erős napsütéstől védett helyet biztosítsunk számukra, mert könnyen kifakul tollazatuk színe, s a csapadék is tönkreteheti, nemcsak a színt, hanem a toll struktúráját is.
