0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Afrika válhat a méztermelés fellegvárává

Egy kanadai segélyszervezet révén három hetet töltöttem Etiópiában méhész szakértőként. Már az előkészületek során rá kellett döbbenjek, hogy abszolút félretájékozott vagyok erről a százmillió lakosú országról, ami tízszer akkora területű, mint Magyarország.

Iskolai tanulmányaim alapján sivatagi országnak képzeltem, de itt találhatók a legnagyobb édesvízkészletek egész Afrikában. Az itteni nagy tavak táplálják a több országot öntöző Nílust is. Az ország hegyvidéke mellett eltörpül az Alpok, mivel a 4000 métert meghaladó csúcsok száma húsz(!) fölött van. A magashegységi klíma miatt a hőmérséklet kellemes 20-25°C körül van egész évben (a sivatagi részeket leszámítva). Maga a milliós főváros Addis-Abeba is 2300 méter magasan fekszik.

A vegetáció rendkívül változatos és buján zöldellő. 6500 jelentős virágos növény van, amiből 1500 méhészeti szempontból jelentős nektárforrás. Ebből 400(!) azon növényfajok száma, melyekről potenciális fajtaméz termelhető. Akácból 14 őshonos található itt, az éppen virágzó látható az 1. képen (hetekig nyílik, sosem fagy el, mert nincs fagy).

Etiópiában öt őshonos mézelő méhfaj (nem fajta!) él. Nekem az Apis mellifera scuttellata alfajjal volt dolgom, ami lényegesen agresszívabb, mint az otthoni krajnai, vagy olasz (az amerikai „gyilkos méhhez” áll közel.) Ránézésre, méretre hasonló, de a sötét szín dominál. Nagyon jól gyűjtenek, s ami a lényeg, semmiféle gyógykezelést, élősködő kontrollt nem igényelnek, bár az összes méhbetegség megtalálható az országban a költésrothadástól az atkáig. Ennek köszönhetően a bioméztermelés kézenfekvő, bár sokan ennek tudatában sincsenek, hogy lényegében azt termelnek. Az ország nagy része még műtrágyát sem látott, nemhogy gyom-, vagy rovarirtót.

Az ország méhésztörténelmét (is) ezer években mérik. Jelenleg évi 50 ezer tonnás méztermeléssel Afrikában az első helyen állnak, s az 5,1 millió kaptárral Kína, India, Törökország után következnek a világranglistán. Az ország nektárkészletét félmillió tonnára(!) becsülik a nyugati szakértők. Tehát jelenleg ennek csak egytizedét használják ki.

Az országban egymillió háztartás méhészkedik, többnyire ősi, fatörzsből vájt kaptárakkal, amiket a fákra függesztenek, hangyák és más kártevők ellen (2. kép).

Ezekből 5-9 kg mézet nyernek évente. A kenyai felsőléces kaptár képviseli az átmenetet (2%), amiből már 40-50 kg mézet is nyernek. A modern kaptárak (3%) 80 kg, és efölött termelnek. Legtöbb helyen évente kétszer pergetnek (ha nem fajtamézet termelnek) az esős évszakhoz igazodva.

Figyelemre méltó, hogy az ősi és a kenyai kaptárakból is kivágják a mézes lépeket, tehát mindig (évente kétszer) új lépet építenek a méhek. Emiatt a lépkészlet hihetetlenül tiszta, csaknem fehér, minden szermaradványtól, szennyeződéstől mentes, a gyógyszeripari minőség termelése adott. Az évi viasztermelés 5 ezer tonna. Potenciálisan ennek is a tízszerese lenne megtermelhető évente.

Mivel a méhészkedés tudásra alapuló vállalkozás, vagyis nem szükséges hozzá drága felszerelés, csak minimális (vagy semmi) befektetés, házilag előállíthatók az alapvető eszközök. Vad rajok gyakoriak és könnyen befoghatók. Ezért a kormány szociálpolitikai okokból is (a szegénység csökkentése) támogatja a méhészkedés felfuttatását. Ebben külföldi segélyszervezetek is közreműködnek, a 3. képen egy norvég program keretében létrehozott méhészet látható. Annál is figyelemreméltóbb a méhészet ilyen gondos fenntartása (árnyékoló, esővédő tetőzet, alapos gyomirtás és kerítés), mivel maga a méhész többedmagával, a 4. képen látható szalmakunyhóban lakik (ez nem vándortanya!).

Az említett programban az érdeklődő kis farmerek tanfolyamon és gyakorlati bemutatón vesznek részt. A szervezet teljes védőfelszerelést bocsájt rendelkezésre (agresszív méhfajról van szó), s kb. húsz kenyai felsőléces kaptárt ad az induláshoz. A mézet (illetve a lépes mézet) átveszik a termelőtől (így nem kell pergető), kipréselik, csomagolják és értékesítik méhészszövetkezeten keresztül. Ebben a részvétel kötelező, mindaddig, amíg az induló készletet vissza nem fizette a méhész, amire 5 éve van. Érdeklődésemre elmondták, hogy mire az 5 év letelik, nemcsak a törlesztés lehetséges, hanem a kaptárállomány megduplázása is könnyen elérhető.

A mézbegyűjtés szervezettsége minden igényt kielégít, minden méz visszavezethető a termelő méhészhez. Többször ellenőrzik a víztartalmat és más minőségi tényezőket, ami alapján kap térítést a méhész. Év végén még a szövetkezettől is jár profitvisszaosztás, a működéstől függően. (Figyelem! Meglepő felismerés: összefogásban az erő!)

Az általunk meglátogatott régióban biokávé-termelés folyik országrésznyi területen. A kávécserjét második koronaszintben ültetik természetes erdőkben. Értelemszerűen minden vegyszermentesen és kézi munkával történik, a kaszálás, a gyomvisszaszorítás, a kávécserjék metszése és a szedés is. A kávécserje egyszer virágzik egy évben, kb. egy hónapig. Nagyon keresett fajtaméz termelhető róla, amiért helybe mennek az amerikai kávéláncok és a szaúdi felhasználók (tehát nincs helyi felvásárló, se exportőr, se importőr – miért nincs ez így az akácmézünkkel, ha olyan igény van rá?). Az 5. kép a kávécserjét mutatja a már érőfélben lévő bogyókkal.

Felmerülhet a kérdés, hogy mindez miért érdekes egy magyar méhész számára a kuriózumon túlmenően? Több gyakorlati jelentősége lehet, mint elsőre gondolnánk. Ha a kis méretű Vietnám rövid időn belül észrevetette magát a méz világpiacán, akkor a félmillió tonnás potenciállal bíró Etiópia még nagyobb keveredést okozhat. Jelenleg a belső fogyasztás veszi fel a termelés 90%-át, de mivel a belső fogyasztás csekély (ott is) az exportpiacok felé tekingetnek. Olcsó munkaerővel (napi 2 dollárból élnek) ideális éghajlattal, bioméz minőséget produkálhatnak és exportálhatnak az amúgy is túlkínálattal küszködő világpiacra. Hogy tud ezzel versenyezni egy európai, vagy amerikai termelő?

Ráadásul Etiópia csak egy az afrikai országok közül, melyek között számtalan más is hasonló, méhészeti szempontból kedvező (ha éppen nem ideális) adottságokkal bír.

Egyre több kormány ismeri fel a méhészkedésben rejlő potenciált, ezért hiba lenne lebecsülni az afrikai helyzet előnyeit. Könnyen előfordulhat, hogy még az ázsiai termelőkön is túltesznek, s Afrika válik a méztermelés fellegvárává.

Ha a tízmilliós Magyarország egymillió kaptárat üzembe tudott helyezni, a százmilliós Etiópia is könnyen megteheti ennek a többszörösét. Még csak nem is kell a számokat növelni, csak áttérni a kaptárak felével a felsőléces rendszerre, s máris megháromszorozzák a termelést, ami könnyen százezer tonna fölé megy. (A nektárpotenciál 10%-t hasznosítják jelenleg!) S hol fog kikötni ez a méz? Igen, a világpiacon. A következményekről ne is beszéljünk.

Szóval, szükség van a méhészjövőnkről beszélni? Nem is keveset, főleg még többet tenni a reformok terén.

A versenykilátások a tömegtermelés területén nem lesznek jobbak, csak rosszabbak. Specializálódni kell, diverzifikálni kell, mert a saját mézüzem, vagy kiszerelés nem az. Ettől komolyabb stratégiával kell előrukkolni, mert nem tudunk versenyben maradni.

Ha az amerikai helyzet előrevetít valamit, akkor a hazai méhészeknek „csak” a beporzás marad, a méztermelés a jobb adottságú országok felé tolódik el. Ez nem feltétlenül tragédia, attól függ, hogy a mezőgazdaság mennyit hajlandó (kénytelen?) fizetni ezért a nélkülözhetetlen szolgáltatásért.

Csincsa Tibor

Ontario (Kanada)

Forrás: Méhészet