Ha azt hinnénk, hogy a XXI. század globalizációja hozta meg a határokon átívelő hobbiállat-kultuszt, akkor nagyot tévedünk. A galambtenyésztés először a föníciaiaknál jelent meg, még a csiszolt kőkorszak végén. Majd amikor Fönícia megerősödött az időszámításunk előtti első évezredben, az általuk leigázott, gyarmati sorba taszított országokba is eljutottak galambjaik, melyek tartásának kultusza hitviláguk fontos része is volt. Később ennek hatására
a Földközi-tenger keleti medencéjében is, valamint Mezopotámiában, Örményországban és Arábiában is megjelentek a föníciai galambok.
De az ókori Egyiptomban is már sokra becsülték a galambot, így például találunk olyan ötezer éves ábrázolásokat, melyen egyértelmű, hogy küldöncfeladatot látnak el. Emellett királysírokból kerültek elő olyan leletek, melyek egyértelműsítik, hogy a galambpecsenye is nagyra becsült eledele volt az uralkodó osztálynak. Az ókori hódítások és a kereskedelem által már eljutottak a galambok Indiába is – minden bizonnyal töltött ebben be Perzsia, amit mi sem bizonyít jobban, hogy sok Indiában népszerű galambfajtát ma is „perzsa” nevén neveznek.
Kína sokáig elzárt területnek számított az európai hódítók előtt – csak a XIX. század vége felé jutottak el olyan kutatók, akik a különböző galambfajtákat is leírták a hatalmas országban. Így például Kína északnyugati vidékén 28 helyi fajtáról tesz említést egy angol utazó, viszont ezek elnevezése perzsa és arab eredetre utalt. Emellett előfordultak sajátos kínai nevű fajták is. Ma már tudjuk, hogy
a kínai galambtenyésztésnek igen messzire nyúló gyökerei vannak. Ezt bizonyítja egy festmény is, mely valamikor a X-XII. században keletkezett,
s gyöngyszemű, nyújtott homlokú, különleges színű és rajzolatú galambokat ábrázol. Napjainkban a legközismertebb, a hazánkban is viszonylag gyakran tartott kínai galamb, mely indiai kereskedők közvetítésével jutott el Angliába is. Innen pedig Németországba, majd hazánkba.
