0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 19.

Megkésve

"Döngölt vályogfalak között csepp gyertya lángja táncolt, apró fénye simogatta a falakat. Dohos asztalon bor és frissen szedett virág állott, mindkettő butellában. Egy kuvasz feküdt lábnál, álmaiban juhokat hajtott zöld legelőn" – kollégánk havi rendszerességgel jelentkezik egy-egy szórakoztató elgondolkodtatóval. Kísérletezik, hátha életre tud kelteni egy rég elfeledett újságírói műfajt, a tárcanovellát.

A hajnal nemcsak a természet ébredése által keltett frissességgel szolgál, de egyfajta bizonytalansággal is kecsegtet. Mit ígér a ma? Felejthetetlen emléket, esőt, netán szerelmet? Esetében kivétel nélkül a földeken való munkát. Édesapja már idejekorán a konyhában húzta csizmáját, befogta a lovakat, előkészítette a szerszámokat és várta az ébredező segítséget.

A lány álomittasan vette ruháját, apjával fel nem véve a szemkontaktust, sértődötten kiment a házból, s felült a bakra.

Ahogy haladtak a dűlőúton már becsukott szemmel tudta, mikor érik el az öreg hárst, Bakóék tanyáját vagy a magtárházat. Ebből adódóan tisztában volt azzal is, mennyi ideje van még hunyni egyet, mielőtt megkezdődik a robot. Eztán következett jó néhány órányi hajladozás, görnyedezés a sorok között, mivelhogy édesapja legfontosabb szállóigéje: „Gaz a vetésbe nem való!” Nem volt mit tenni… Az órák ólomlábakon jártak, a nap még delet sem ütött. Körmei piszkosak voltak a zsíros földtől, arca piros és izzadt, haja csapzottan tapadt orcájára. Néha meg-megörült egy pocok ténykedése láttán, amint nem messze előtte gyűjtögetésbe kezdett. Máskor egy tapsifüles bújt elő a szomszédos lucernából, vagy kánya vitorlázott feje fölött.

Apja szemhatáron guggolva dolgozott. Mintha egész életében, szinte csak guggolva, térdepelve látta volna apját, a munka ki is kezdte hátát, hajlott volt, akárcsak kora.

Sok-sok évet öregedett néhány év alatt, ráment az egészsége a búcsúra. Míg felesége élt, lánya élettel telinek látta, most meg szürke, mint a hamu, gondolta, és meghasadt, akár a szíve. Beletemetkezve a munkába, szó szerint a földbe, nem feleségét kereste, csak némi vigaszt, hogy amíg lélegzik, addig a földjét gondozhassa. Így teltek el évek végtelennek tűnő sokasága, mígnem a lány megelégelve helyzetét, Pestre indult. Búcsúkor azt mondta, amint kitanulta az ügyvédi szakmát, a városban keres állást, polgárit, amolyan igazit. A kapuban álltak, egyikőjük szeme csillogott a kihívásoktól, a másiké fakó volt és hitetlen. A rezignált arc mindent visszatükrözött: elárulták, elhagyták, elvesztett mindent. A lány eleinte mind sűrűbben ingázott Pest és szülőfaluja között, ami aztán egyre csak lankadt, míg végül az iskola befejeztével már egyáltalán nem tért haza. A jó híreket postán ismertette, s mivel válasz nemigen érkezett, azt gondolta, édesapját nem érdekli többé az ő élete. A dac és a düh ellenszenvet váltott ki a lányban, hosszú évekig tartott ez így, ez idő alatt megszerelmesedett, férjhez ment és várandós lett. Később már a levelek is elmaradoztak, mígnem végleg megszűnt a kapcsolat.

Döngölt vályogfalak között csepp gyertya lángja táncolt, apró fénye simogatta a falakat. Dohos asztalon bor és frissen szedett virág állott, mindkettő butellában. Egy kuvasz feküdt lábnál, álmaiban juhokat hajtott zöld legelőn, úgy kapálózott fekve, hogy már-már elérte a gyapjas kóricálókat.

Vén pipa dohányának füstje lengte be e aprócska lyukat, mely régen élettel volt teli és most a magány vette ki.

Az apa maga elé meredve az asztalon heverő leveleket vizslatta. Kibontott és kibontatlan koperták dátum szerint rendezve, valamennyi egy újabb tör a szívbe, egy meg nem értett, elhagyott szívbe, amely sarokba dobva porosodik leánya lelkében. A kezdetek kezdetén sikerült megvásárolniuk egy parányi földet, hozzá ezt az egyszerű parasztházat, jószágokkal, terménnyel és veteménnyel. Csak a maguk urai voltak. A gazdaságukat az önellátásra alapozták, ezalatt megszületett leányuk – s ahogy a születés megtörténik, az egyben magával hordozza a halált is. Így is történt, az édesanya néhány évre rá örök búcsút intett a családnak, a többit meg már tudják…

Mit vétett, miért bünteti ekképpen az élet?, kérdezte magától az apa, de józan gondolat már nem magvasodott ki benne. Elhomályosította a bánat. Kérges kezére pillantva emlékek csaptak elő zord lelki viharából, de a munka gyötörte test mindig erősebb és marhatatlanabb.

Egy napon a lány autóba ülve felkerekedett, elhajtott egészen a határig. Megmagyarázhatatlan belső késztetést érzett, hogy visszatérjen, ahonnét elindult.

Legbelül valami ezt diktálta neki, talán a lelkiismerete. Már messziről észrevette a magtárházat, Bakóék tanyáját és természetesen az öreg hársot is, a szülői ház azonban roskadozva állt. A portára betérve az asztalon kiszáradt virágok és üres boros butella várta, valamint apjának címezett saját levelei, amelyek mellett egy zöld boríték hevert. Mállott volt és foszlott, ahogy az idő kikezdte. Kinyitotta: „Ha másképp csinálhatnám, sem csinálnám máshogyan. S ha vétettem is, csak te érted bánom. Ég veled lányom!”

A lány kezéből kiesett a papíros, elveszetten hevert a padozaton. Későn érkezett. Ennyi időbe tellett rádöbbennie, hogy a gyökerei a föld, a vidék, az apja, s ez voltaképpen egy. Hazacsábította a föld szaga, a vidék hangulata, az apja önzetlen szeretete. Van, amikor már túl késő!

Forrás: magyarmezogazdasag.hu