A haszonállatok körébe tartoznak a munkára foghatók: mint a ló (igavonás), kutya (biztonsági feladatok), macska (rágcsálóirtás), és az étkezési céllal tenyésztett haszonállatok. A galambokat általában a hobbiállat kategóriába soroljuk, bár a húsgalambok haszonállatok, és régebben sok más feladatot is elláttak, e jó röp-, és tájékozódó képességgel megáldott tollasok.
A galambok hamar rájöttek, hogy előnyös nekik az emberek közelsége, hiszen ott mindig jut egy kis eleség, ha máshonnan nem, a baromfiudvarokból lehet elcsenni. A korábban hazánkban is népszerű „mezőző” galambtartás érdekes szimbiózisa volt az ember és állat együttműködésnek, hiszen az ember zsenge galambhúshoz jutott úgy, hogy a félvad tartásban nevelt galambok takarmányuk jó részét a közeli mezőkről, gabonatáblákról beszerezték maguknak. Tehát etetni sem nagyon kellett őket.
A galambok nagyon ragaszkodnak az otthonukhoz, ez volt az alapja a mezőző tartásnak. És nem csak annak… A postagalambok különös képességét, hogy nagy távolságokról is képesek hazatalálni, régen sok mindenre használták, és ma is ez adja a postagalamb versenysport alapját.
Már az ókori Indiában és Egyiptomban fejlett galambász élet folyt, és ez a történelem későbbi koraiban is jelentős maradt, sőt egyre terjedt a világban.
A római légiókat hordozható galambházakkal látták el, melyekben a harcterek közötti kommunikáció alapját jelentették a hírvivő galambok. A mozgó dúcok esetén (lévén az mégsem volt annyira fix pont a madarak életében) a követelmény az volt, hogy 20-25 kilométerről találjanak vissza az állatok. A jelentőhüvelyek apró fémkapszulák voltak többnyire a galamb lábára erősítve, ebbe lehetett elhelyezni kis papírt a szükséges információkkal. Későbbi időkben volt arra példa, hogy a galambok hátára rádióantennát erősítettek.
De 1968-ban megjelent egy olyan hír is, hogy Bázelben egy galambnak a begye alatt elhelyeztek egy kis, 55 grammos automata fényképezőgépet. A kémgalamb elindult, a fényképező az indulás után 3 perccel exponált először, majd 500 méterenként készített képet, addig, ameddig tartott a film.
Újra visszább ugorva az időben, az 1770-es években Londonban a napi sajtó valóságos hajszát folytatott egy-egy szenzációnak számító hír kapcsán. Az újságírók a galambokkal küldték be a szerkesztőségekbe ezeket, de a szerencsejátékok kisorsolt számai is sokszor légi úton érkeztek a lapokhoz.
Voltak ennél furább dolgok is… Svájcban 1969-ig a galambtenyésztő egyesületek a hadsereg fennhatósága alatt álltak és a galambok katonai szolgálatra kötelezett madarak voltak. Kiképzésüket szervezetten, központilag irányították, és a 100 kilométeres táv volt az alapkövetelmény, hogy onnan visszataláljanak a dúcba. Fontos szerepük volt hírvivőként, hiszen Svájc magas hegyláncai akadályozták az akkor már ismert rádiótechnika működését, ezért kellett galambokat bevetni. Telefon nem lévén a hegymászó expedíciók is mindig vittek magukkal galambokat, velük tudtak segítséget hívni, ha kellett. A hajósok ugyanilyen célra használtak galambokat a tengerparti országokban, hiszen ha valami (nem végzetes) baj történt velük, az elengedett galambok hamar a szárazföldre értek a hírrel.
Körülbelül 40 éve az USA haditengerészete galambokat képzett ki vízből mentési feladatokra. A madarakat betanították, hogy a mentőmellény narancssárga színét ismerjék fel. A madarak egy átlátszó dobozban utaztak a helikopterek alján, és figyelték a tengert, ha hajótörötteket láttak elkezdték csőrükkel kopogtatni a dobozuk alját, a helikopter személyzete pedig továbbította a koordinátákat a vízen lévő mentőegységeknek. A galambok 500 méter távolságból is észrevették a narancssárga színt.
Napjainkra a galambokat felmentették az ilyen jellegű munkavégzések alól, ám egy-egy jó eredményekkel, vagy kinézettel büszkélkedő példány igen nagy értéket képvisel, amikor gazdát cserél.
Felhasznált irodalom: Szikora András, Katonagalambok, hírvivő galambok (1983,) Zrínyi Katonai Könyvkiadó
