Ezt a dossziét kiegészítik a hagyomány megőrzésére hozott intézkedések ismertetésével, úgy továbbítják az UNESCO illetékeseinek.
A minisztériumi előterjesztés szerint a Kárpátokban ma is gyakorolt vándorpásztorkodás egy évezredek óta változatlan szokásrend szerint folytatott társadalmi, kulturális, gazdasági, demográfiai és ökológiai jelenség.
Annak ellenére, hogy a különböző történelmi korokban – és napjainkban főleg – némely gazdasági jellegzetességek megváltoztak, alapjában véve ma is meghatározza a hegyvidéken lakók életmódját, szokásait a vándorpásztorkodás. A magashegyi pásztorkodás sajátos, komplex ismereteket (tejfeldolgozás, állattartás, állategészségügy, kézművestermékek előállítása) és rituálékat őrzött meg napjainkig, és ezek még mindig meghatározzák a hegyvidéki parasztgazdaságok egyedi identitását.
A közel 40 oldalas dokumentáció szerint a vándorpásztorkodás egy évezredes hagyomány, amelynek gyakorlói sajátos szakmai és a természetismereti tudást halmoztak fel, amit apáról fiúra adtak át, ugyanakkor társadalmi, kulturális események katalizátora volt, mi több, számos település ennek a foglalkozásnak köszönheti a létét. Gyakorlatilag az egész mai Románia területén folytatnak vándorpásztorkodást, de leginkább a Kárpátok magas és alacsonyabb hegyvidékein és fennsíkjain.
Nagyobb kiterjedésben a Duna-delta vidékétől a Boszporuszig, vagy az orosz sztyeppéig, északon pedig a mai Lengyelország, Csehország és Szlovákia területére is eljutottak a nyájakkal az évszázadok során. Az említett területeken való jelenlétet az ott ma is élő, a pásztorkodáshoz kötődő szavak eredetével bizonyítják.
A ma is ismert formájú vándorpásztorkodás a XIV–XV. században, leginkább Erdélyben alakult ki, ahol a telelő helységeket elhagyva több száz kilométert tettek meg a juhtartók állataikkal, hogy a szubalpin vagy alpesi legelőkre hajtsák a nyájat, az ősz beálltával pedig fokozatosan levonultak onnan, és visszavitték a téli szállásra. Az útvonalak mentén – nagyrészt völgyekben – később szekér-, majd műutak épültek, amelyek a mai napig használt fontos kereskedelmi útvonalak.
A tájegység változatosságának, a talaj és a legelő gazdagságának függvényében a Kárpát-medencében háromféle vándorpásztorkodási típust különböztethetünk meg. Az első a helyi (esztena nélküli vagy aklos), amelynek alapján a községen belül, egy, a településhez tartozó legelőn szervezik meg a pásztorkodást. Ez esetben az állatokat éjszakára visszahajtották a gazdaságokba, napközben a környékbeli mezőkön legeltek.
Egy másik változat az úgynevezett ingázó pásztorkodás, amikor a juhokat több szomszédos faluból gyűjtik össze, hogy a településekhez közeli hegyvidékre hajtsák őket. Kedvező időjárásban ott tartják az állatokat. Illetve, először a környékbeli dombokon legeltetnek, csak nyáron viszik feljebb az állatokat, szintén ideiglenes akolba, ősszel pedig visszatérnek a falvakba. Ahol nem tartoztak megfelelő területek (legelők, kaszálók) a községekhez, ott alakult ki a hosszabb távú vándorpásztorkodás. Ez azt jelentette, hogy a község juhait, szarvasmarháit összegyűjtötték, és a településtől akár 100 kilométerre fekvő legelőkre vitték. A nagyobb méretű vándorpásztorkodáskor pedig kora tavasztól késő őszig hatalmas távokat, akár több száz kilométert is megtettek a Román-alföldre, a Dobrudzsai-fennsíkra, a Duna-deltába, az Erdélyi-fennsíkra (pl. Mezőség) vagy a Partiumba.
Amint említettük, nemzedékről nemzedékre szállt a hagyomány. Az évszázadok során komoly népi ismereteket halmoztak fel a pásztorok időjárásról, gyógynövényekről, a humán- és állatgyógyászatról, a rendszeresen felkeresett helyek flórájáról, faunájáról, az állattartásról. Kialakult egy sajátos viselet is, olyan elengedhetetlen „kellékekkel”, mint a pásztorbot, amit sok esetben kifaragtak, vagy az asszonyok által különböző egyedi motívumokkal díszített elemózsiás táska, illetve a tejfeldolgozásban használt jellegzetes faeszközök: cseber, fakanalak, küpüllők, sajtprés stb.
Kialakultak bizonyos sajátos román nyelvű megnevezések, amelyek a helynevekkel jelölik a pásztort. Ilyen a magyar nyelvben is átvett és használt pakurár, avagy mokány kifejezés is. Az esztenáknál a mai napig is sajátos munkamegosztás érvényesül. A pásztor, a bács mellett dolgozik a segéd (pakurár), aki általában fiatalabb legény. Ők hajtották ki a nyájakat a legelőre, takarítottak, felügyelték a tűzhelyet, fát vágtak, vizet hordtak stb. Van, aki a tejtermékkészítéssel foglalkozik, illetve nagyobb nyáj esetén másvalaki, a tapasztaltabb viszi le a termékeket a hegyről a környékbeli falvakba.
2007-től Románia Európai Unióhoz való csatlakozását követően a kötelező állatjóléti szabályok miatt radikálisan megváltozott, annak ellenére, hogy a vándorpásztorkodás harmonikusan beilleszkedik a fenntartható, környezetkímélő biogazdálkodás kereteibe, és ösztönzi a helyi termelőket. Több vidéken létrejöttek a hegyvidéki pásztorkodást őrző egyesületek, amelyek a juhtartók országos szervezetével közösen kezdeményezték azt, hogy e foglalkozás kerüljön fel az UNESCO által védett kulturális örökségek listájára. Erre több hazai szellemi, örökségvédelmi törvény is létezik, amelyekhez társulnak a Kárpát konvenciót ratifikáló hazai törvény, a hegyvidéki törvény, a tájjellegű termékek védelmét szavatoló jogszabály, illetve a fenntartható és környezetkímélő mezőgazdaságra vonatkozó európai és hazai előírások, amelyekre hivatkozva a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium, az Országos Hegvidéki Ügynökségen keresztül a Környezetvédelmi Erdő- és Vízgazdálkodási Minisztériumokkal összefogva felkarolták a szakmai szervezetek kezdeményezését.
Ehhez ki kell dolgozni a pásztorkodás törvényét, ami egyezteti az uniós elvárásokat a hagyományos módszerekkel, lehetővé téve egyebek között a nyájak szervezett (védett) vándoroltatását. Ezzel párhuzamosan felkérik az érintett intézmények (múzeumok, önkormányzatok), civil szervezetek (állattartók, turisztikai szervezetek) képviselőit, valamint az érintett helyi közösségeket, hogy mérjék fel a környékbeli lehetőségeket, és tegyenek meg mindent azért, hogy fennmaradjon ez a hagyomány.
A pályázat összeállítóinak ugyancsak célja egy digitális térkép elkészítése, hogy egyre több esztena legyen látogatható mint turisztikai látványosság, illetve útvonaltervezést is lehetővé tenne, amelyet követve a turisták betekinthetnek ebbe a hagyományos foglalkozásba és életmódba.
