A Kárpát-medence magyarlakta vidékein a fonóház több típusa alakult ki. Fonókalákát a jobb módú lányos házaknál rendeztek a falu leányainak, hogy megvendégelés és tánc fejében csepűjüket, a durvára fésült növényi rostot felfonassák. Az erre az alkalomra átrendezett szobában 10-14 eladósorban lévő lány gyűlt össze, akik a falak mentén elhelyezett lócákon, a kemencepadkán vagy a hazulról hozott fonószéken ülve dolgoztak.
Ezeket a különféle díszítőtechnikákkal cifrázott faeszközöket alkalmanként a legények készítették szerelmi ajándékként a fonóban serénykedő választottjaiknak. A 19. század közepétől a vásárokon árusított, lábbal hajtott fonókerék, a rokka segítségével lett szaporább a munka.
A rokonok és komák vagy állandóan egyikőjüknél, vagy hetenként felváltva egymásnál tartották a sorbajáró fonót. Székely szokás szerint rendezték a szöszlopó kalákát. Ha a gazdasszonynak nem termett kendere, akkor összehívta rokonait, akik mézes pálinkás áldomásért cserébe annyi kendert hoztak neki, amennyire szüksége volt az évben.
Az összejöveteleken gyakran megjelentek a férjek, legények, szomszédok, gyerekek és öregek is. Így aztán a vegyes fonóban volt pletyka és kommendálás, szabados nóta vagy éppen kísértettörténet.
A fonó, fonóka, guzsalyos olyan helyiség volt, amelyet maguk a fonóseregbe állott leányok kerestek és alkudtak ki egy megbízható özvegyasszonytól, hogy ott a saját vagy a mástól vállalt csepűt felfonják. A gazdasszony felügyelte a munkát, nemkülönben az erkölcsöt, hiszen a fonókába csak leányok és legények jártak, férjes asszonyok nem. Fizetségként a lányok az egyik napon csak neki fontak, és különféle terményeket vittek.
A vendéglegényeknek a borra és zenészekre volt gondja. Bérelt fonó nemcsak egy volt a faluban, hanem a leányok számához vagy felekezetéhez képest több is. A fonóban való részvétel és munka szokáskötelesség volt, amelyik leány a telet fonó nélkül töltötte, annak megszégyenítésül lyukas teknőt tettek a kapujába.
A táncos fonóban este 6 órakor kezdődött a munka. Amíg a nők maguk voltak, házasító nótákat daloltak, melyekről a legények persze hamar tudomást szereztek. A férfiak csak a jószágetetés, istállótakarítás után jöttek. Érkezésüket az ablak alatt nótával jelezték, aztán kalap és pipa nélkül léptek be a házba, hogy ki-ki választottja lábához üljön a magával hozott gyalogszékre.
A tréfát a legények vezették, a találós kérdések főként a fonás-szövés köréből adódtak. A napi penzum, a két orsó lefonása után megették a hozott ételt, táncoltak, majd páronként hazamentek. A szerelmesek természetesen megtalálták a módját egy-egy titkos ölelésnek. A leányok azon igyekeztek, hogy a legény haját a csepű köré sodorják, a legények pedig az orsót figyelték, hogy ha leesik, felkaphassák, és azt a leánynak csókkal kelljen kiváltani.
A fiatalságnak ez az állandó együttléte a fonót amolyan házasságszerző intézménnyé avatta, a maga közösségeket összetartó erkölcsi és babonás szokáselemeivel együtt. Mivel mindkét nem arra törekedett, hogy itt találja meg párját, nagyon vigyáztak magukra.
A leejtett orsó is csak egyszer ért csókot egy este, amelyik pár ezt megszegte, kitiltották. A féltékenység olykor verekedéshez vezetett, vagy a kísérgetésből titkos együttélés alakult ki, ezért az egyház és a hatóságok egyes helyeken kiölték a fonót a falu életéből.
Farsang idején a fonóházban serénykedők előtt titok volt a maskarás fonólátogatás napja, de mindenki izgatottan várta, mi lesz a tréfa az adott évben. A jelmezbe öltözött férfiak váratlanul rontottak be a fonókba, őket a pulyaszedő, a cigány asszony és a termékenységvarázsló eljárásokat idéző alakoskodók, a gólya és a kecske követte.
A Szamos völgyében például – ahol még az 1950-es években is élt a fonóba járás hagyománya –, a szamosháti farsang 26 szatmári falu közös mulatsága volt, mígnem az évtizedek folyamán a fonók a farsangi szokásokkal együtt lassan a múlt homályába vesztek.
Kiss Beatrix
etnográfus
Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár
