A legismertebb történet az ókori görögök és kutyáik kapcsolatáról Homérosz Odüsszeia című művéből származik. A már i.e. 800 körül íródott történet a kutyák emberhez való végleten hűségéről szól. A történet szerint Argosz Odüsszeusz király hűséges barátja. Gazdája 20 évnyi kalandozás után végre hazatér, de az ellenséges kérők nem ismerik fel, akik Odüsszeusz feleségének, Pénelopénak a kezéért versengenek. Argosz azonban felismeri gazdáját, és felkel onnan, ahol egész addig hűségesen várakozott, és farkát csóválva üdvözli. Odüsszeusz azonban álruhában van, és attól fél, hogy ha tudomásul veszi a köszöntést, elárulja valód kilétét a kérők előtt, ezért nem vesz tudomást régi barátjáról, Argosz pedig ezt követően tragikusan hátradől és meghal.
Azt állította, hogy a kutyák igazi filozófusok, ugyanis „a barát és az ellenség arcát csak a tudás és a nem tudás kritériuma alapján különböztetjük meg”, és arra a következtetésre jutott, hogy a kutyák meg akarnak tanulni dolgokat, mert a tanulás révén döntik el, mi tetszik nekik és mi nem, nem pedig az igazság ismerete alapján. Szókratész úgy gondolta, hogy a kutya megtanulta, ki a barátja és ki nem, így ennek alapján megfelelően tud reagálni; míg az embereket gyakran megtévesztik, hogy kik az igaz barátai.
A filozófus, Szinopéi Diogenész, aki i.e. 412-323 között élt, „a kutyának” nevezte magát. Magyarázatként, hogy miért egy állat nevét választotta magának, így válaszolt: „mert azokhoz közeledek, akik adnak nekem valamit, megugatom azokat, akik semmit nem adnak, a gazembereket pedig megharapom.”
Hogyan nevezték el az ókori görögök a kutyáikat
Az ókori görögök felépítették a Parthenont, filozófusok lettek, megírták a világ legnagyobb tragédiáit és vígjátékait, és összességében lerakták a nyugati civilizáció alapjait, mégis úgy tűnik, nehezen tudtak nevet választani szeretett kutyáiknak.
Xenophón szerint az ókori görögök által kedvelt kutyanevek rövidek voltak, egy vagy legfeljebb két szótagból álltak. Különös figyelmet fordítottak a kutyanév jelentésére is, és soha nem adtak véletlenszerűen vagy szeszélyből nevet. Ennek oka, hogy a kutya neve a gazdájára is hatással volt. Az ókori görögök tehát olyan neveket választottak, amelyek bátorságot, erőt, gyorsaságot, megjelenést vagy más anyagi vagy szellemi értéket fejeztek ki. Maga Xenophón is az „Impetus” (lökőerő) nevet választotta saját kutyájának. Atalanti, a görög mitológia híres vadásznője viszont „Avra”-nak (aura vagy szellő) nevezte el kutyáját.
További ismert ókori kutyanevek voltak még a következők: Féktelen, Követő, Varjú, A ragyogó, Jó lövő, és természetesen Odüsszeusz hűséges kutyája után, Argosz.
Az ókori görögök kutyák iránti szeretete örökre a sírkövekre vésődött
Miután hűséges barátjuk és társuk eltávozott e világból, az ókori görögök nem féltek kifejezni veszteségük miatti fájdalmukat, nyíltan gyászoltak. Az út mentén, kijelölt sírokba temették el háziállataikat, ünnepes szertartás mellett. A régészek számtalan sírkövön található sírfeliratot tártak fel, amelyeket a görögök szőrös barátaiknak szenteltek.
„Heléna, nevelt gyermek, páratlan lélek, dicséretet érdemlő.” A sírfelirat azt mutatja, hogy egyes ókori görögök, akárcsak ma, a kutyáikat nevelt gyermekeiknek tekintették.
A következő esetben egy vadász gyászolta azt a nőstény kopót, aki a sírkövön említett három görög hegységben segített neki vadászni. „Bizony, még ha holtan fekszel is e sírban, úgy vélem, a vadállatok még félnek fehér csontjaidtól, vadászlány Lykasz; és vitézségedet ismeri a nagy Pelion, a pompás Ossa és a Cithaeron magányos csúcsai.”
