A méhészet, mint vállalkozás 2.

A cikk első része ide kattintva érhető el.

Nézzük a manapság létező infláció fajtáit!

Árinfláció. Elvileg mindenre hat egy bizonyos infláció, amiről látunk év végén egy számot, hogy hány százalék, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha az a szám 5 százalék, akkor az azt jelenti, hogy mindennek az ára 5 százalékkal nőtt. De ez koránt sincs így. Ez egy átlag. Az átlag azt jelenti, hogy ha az egyik kezemet beleteszem a sütőbe, a másikat pedig egy komolyabb fagyasztóba, akkor hiába tökéletes az átlaghőmérsékletem, elvesztem mindkét kezemet.

Ekkor az a fogyasztó, akinek kevesebb a fizetése, arányaiban a pénzének sokkal nagyobb részét költi ételre, mint egy gazdagabb. Ezért a kisebb fizetésűek sokkal nagyobbnak érzik ezt az inflációt, mint a nagyobb jövedelműek. Így van ez nálunk is, ugyanis ez alól a méz sem kivétel.

A méz ára (főleg a felvásárlási ára) nem az inflációnak megfelelően változik. Közel tíz évre mintha be lett volna fagyasztva ez a 600/1200 forint. De infláció volt. Persze, jött két rossz év is, de emlékeim szerint 2014-15 körül is volt két egymást követő rossz év, és akkor csak ideiglenesen nőtt, és kizárólag az akác felvásárlási ára. Vajon csak ennyi kellett ahhoz, hogy közel megduplázzuk a bevételün­ket és megsokszorozzuk a hasznunkat? Ilyen egyszerű lenne? Vagy nem veszek figyelembe valami fontosat?

Életszínvonal-infláció. Húsz éve, amikor vettünk egy 60 centis tévét, nagyon örültünk neki. Ma már 130 centis tévém van, és a 60 centissel nem lennék boldog. Amikor anyáék tíz éve vettek egy négyéves, 110 lóerős Volkswagen Passatot, nagyon örültek neki. Természetes emberi reakció, hogy ezt megszokjuk, és jobbat szeretnénk. Előrébb haladni. S ma nem annyiért kapnék négyéves Passatot, mint tíz éve (árinfláció), de én – tegyük fel – már jobban örülnék egy kétévesnek. Vagy egy újnak, mert javítani, fejlődni szeretnék. Vagy nem 110 lóerőst akarok, hanem 210 lóerőst, hogy lássam: fejlődöm és előre haladok. Ennek az ára meg sokkal több, mint a négyévesé. A jót gyorsan megszokjuk, és ha ugyanazt kapjuk, mint tíz éve, már nem leszünk tőle boldogok, nem okoz újdonságot vagy izgalmat. Ez az életszínvonal inflációja. Ezeket a dolgokat mind figyelembe kell venni, ha az ember nem akar belefásulni a mindennapjaiba, és nem akar anyagi gondokkal küzdeni. Ezzel tervezni kell, és bizony jelenleg azt mondom, hogy nekem négyszáz méhcsaládra van szükségem ahhoz, hogy nyugodtan aludjak.

De erre nem az a megoldás, hogy ha én most kétszáz családot tudok ellátni, akkor azt mondom, hogy ennyit lehet, és szidom a mézfelvásárlót, az atkát, a szomszédot, akinek meg sikerül és még a nem is tudom mit, hanem fejlesztek. Tavaly beszélgettem ilyesmiről pár méhésszel, amitől igen keserű lett a szájízem. Ekkor nem volt lehetőségem hajnalban atkát irtani, csak délután/este. Ezt nem is rejtettem véka alá. (Ez egyébként, ha valaki amitrázt használ, mindegy, csak az a lényeg, hogy a méhek bent üljenek, de én oxálsavat szublimálok, ami után megfigyelhető, hogy a méhek sokkal több vizet hordanak, ezért nem jó este, amikor már nem tudnak kirepülni vízért.) S az volt a válasz rá, hogy „ha nem bírod, minek neked annyi család”. Egyrészt meg sem hallgatták, hogy esténként etetek is, amivel bejuttatom a szerintem szükséges vízmennyiséget.

Másrészt inkább a hozzáállást kell itt megfigyelnünk. Rögtön azt kezdték mondani, hogy akkor kevesebb családot kell tartani. Eszükbe sem jutott volna olyan módszert keresni, amivel megoldható a gond.

Akár atkairtásra (oxál tartóshordozón), ami miatt nem kell reggel menni, akár úgy szervezni az életüket, hogy akkor igenis megoldják. Én kipróbáltam mindkettőt, de mivel a tartóshordozós oxál nekem nem vált be, ezért az utóbbit választottam.

„Nem a probléma a gond, hanem a hozzáállásod a problémához!” – mondta elvileg Jack Sparow kapitány (gyakorlatilag valószínűleg nem ő, de nem találtam meg, hogy ki). Ez az alapvető szemlélet, amelyet munkám során követek, és ezt szeretném alkalmazni a méhészetben is. Ha egy gép elromlik, és senki nem tudja megoldani a gyárban, akkor úgy hagyják? Nem! Addig dolgozunk rajta, míg meg nem oldjuk. Szerintem ebben tudna fejlődni a magyar méhésztársadalom, s ezzel rengetegen nyerhetnének. Mindenre van megoldás, sőt a legtöbb gonddal valaki más is találkozott már, és meg is oldotta. Éppen emiatt, ha valamivel szemben találom magam, mindig igyekszem először megkeresni mások már feljegyzett tudását. Azokat az embereket, akik ezt jól csinálják. Tanácsot kérni. Kifejezetten hasznos lenne egy ilyen közösség. Szerintem ezen el kellene gondolkodnia az egyesületnek, egy ilyen dolog nagyon hasznos lenne. Nem egy kisebb vagyonért, hanem ingyen. Télen van időnk, az a benyomásom, hogy szeretnek is beszélni a méhészek. Hiányolom az ilyen kezdeményezéseket. Vagy csak egy közös távbeszélgetést, különösen ebben a járványhelyzetben, amikor nem lehetett rendezvényeket tartani. Egy lehetőséget, ahol egyszerűen kérdezhet, aki akar, és válaszolhat, akinek épp kedve van (természetesen nem önjelölt mentoroknak, hanem olyan méhészeknek, akiknek a tudásában megbízunk).

Például, kedves olvasó, hogyan fogalmaznád meg, hogy mi is az a „probléma”? Határozd meg magadban. Nyugodtan gondold végig. Már ez alapvetően meghatározza és befolyásolja, hogyan is állunk a problémákhoz, mit szeretnénk elérni. Az üzleti életben a probléma a jelenlegi és a célállapot közötti különbséget jelenti. Ehhez tudnunk kell, jelenleg hol vagyunk, hogy egyáltalán mi az, amin változtatni szeretnénk, és mi az a mutatószám, ami ezt jól leírja. Van egy célállapot, amit el akarunk érni. Előbbit, ha elkezdjük boncolgatni, akkor fel tudjuk írni, hogy miből áll össze az a mutatószám, ami jelenleg nem megfelelő, mi van hatással ezekre a tényezőkre, és ezek hogyan hatnak egymásra. A célt pedig nem abból határozzuk meg, hogy „a mostani nem jó, jobbat akarok”, hanem valamilyen magasabb szintű eredmény eléréséhez van szükségünk rá.

Írok egy példát. Az én célom egy állandó haszon, és hogy ne roskadjak bele a munkába. Nézzünk egy jó évet. A legutóbbi nekem, azt hiszem, 2018 volt. Minden családom termelővé vált (ez egyébként nem mindig jön össze), két akácon termeltem velük, amelyből az északi, mint kiderült, meg volt fagyva, ezért alig mézelt. 33 kilós átlagot pergettem. A mézár 1200 forint volt, így elég jól kerestem velük abban az évben, mégsem voltam elégedett. Sem a megtermelt méz mennyiségével, sem magammal. Ugyanis láttam, hogy az északi akácon csak 12 kilót emelkedett a mérleg, míg a délin 28-at (a pergetett átlag ennek összegénél természetesen kevesebb, hiszen műlépet is sokat építettek, a méhmennyiség is nőtt, és mézet is hagyok bent).

Láttam, hogy ha több vándortanyám, több mérlegem lett volna, és északon olyan helyre tudtam volna vándorolni, ami nem fagyott el, akkor ott is legalább 30 kilót behordtak volna. Tehát a bevételi oldalon is megvolt a lehetőség. Emellett minden család rajzani akart, így 5-7 naponta bölcsőztem.

A személyes célom az, hogy májusban egy-egy családdal mindent egybevéve (rajzásgátlás, szaporítás, repce-/akácpergetés, vándorlás) csak fél órát foglalkozzak. Ebben az évben ez nem sikerült. Nem tudtam a párommal lenni, a cégnél sem tudtam teljes erővel dolgozni. Alig aludtam, zaklatott és ideges voltam. Szó szerint agresszívabbá váltam. Ekkor elkezdtem megvizsgálni, miért történhetett ez. Rájöttem, hogy kevés volt a lépkészletem, és nem tudtam eleget bővíteni, ezért idejekorán beindult a rajzási láz.

Nem számítottam rá, hogy minden családom két akácon termel, és nem készültem elég kerettel, ezért ott kellett májusban sietve összeállítanom, drótoznom és műlépeznem rengeteg keretet. Emiatt megkéstem dolgokkal, ami miatt minden család, mármint minden egyes méhcsalád bölcsőzött, ezért 5-7 naponta ezeket nekem le kellett szednem.

Azzal számoltam, hogy leghamarabb 2-3 napos korában veszem észre, a 14-15. napon megy ki a raj, akkor 12 naponta kétszer akarom lebölcsőzni, mert ha egyszer egyet nem veszek észre, még a következőnél is elcsíphetem.

Tényleg csak arra tudtam gondolni, mi a következő lépés, négy órákat aludtam. Emiatt változtattam, nem minden ment azonnal, van, ami még most sem tökéletes, de folyamatosan haladok előre. Most télen megbecsülöm, hány darab műlépre lehet szükség a következő évre, és egy kicsit többet készítek, hogy ne májusban kelljen kapkodnom. Akkora lépkészletet tartok, hogy időben tudjak bővíteni. Több vándortanyát is kinézek magamnak. Vettem két táv-kaptármérleget a meglévő analóg mellé, így eldönthetem, hová akarok vándorolni, hol hord jobban a család.

Persze, ennyitől nem biztos, hogy sikerül. De sokkal előrébb vagyok, mint ha nem dolgoznék rajta.

Miért is kezdtem az amerikai egyetemekkel az írásomat? Mert ezek az egyetemek tudják és tanítják mindezt. Külön képzéseik, óráik vannak a vállalkozásfejlesztéssel kapcsolatban, de már a Miskolci Egyetemen is van ilyen szakirány, hogy ne menjünk olyan messzire. Ezenkívül az első munkahelyemen úgynevezett Bosch Production System (gyártási rendszer) mérnök voltam. Először egy körülbelül kétszáz fős értékáramon kellett ilyen szempontból megfigyelnem mindent, megkérdőjeleznem, mit hogyan csinálunk, és fejlesztési projekteket bevezetnem, majd az egész négyezer fős gyáregységben kerültem ilyen pozícióba (nyilván nem egyedül). Egy program keretében négy közép-európai Bosch-gyárban is volt szerencsém folyamatfejlesztést végezni 23 héten keresztül. Teljesen más szemmel nézek már minden folyamatot. Például, kedves olvasó, megszámoltad már, hogy hányszor fogsz meg egy keretet (minden keretet) egy pergetés során? Általában 10-12-szer. Nálam ez jelenleg 4-5, de 3 alá akarom vinni – csak hogy konkrétumokról is beszéljünk. Ezenkívül nagyon fontosnak tartom, hogy májusban legfeljebb fél órát akarok foglalkozni egy-egy családdal. Nyilván azért, mert ez a legmegterhelőbb hónap számomra, és itt is képes szeretnék lenni megfelelően ellátni a feladataimat. És ezt nem úgy akarom, hogy éjjel-nappal a kaptárban kuksolok és bölcsőzök, mert gyorsan belátható, hogy ebbe csak bele­rokkanni lehet.

Ehelyett inkább gondosan felmérem, milyen munkafolyamatokat kell elvégeznem. Mindet a lehető leghatékonyabban végzem. 140-150 családot például lepergetünk egy nap alatt.

De ha a következő fejlesztéseket is sikerül bevezetnem (fiókos kezelés, horizontális pergető, később automata fedelező, keretkiemelő stb.), akkor 150-200 családot két segítséggel le fogok tudni pergetni egy nap alatt. Így az egy családra jutó pergetési idő már 3-4 perc lesz. Tehát nem többet dolgozom velük, hanem hatékonyabban. A méhészek saját munkaidejüket nem szokták számolni, mert úgyis meg kell csinálni, meg már amúgy is kivettem ezt a hetet, szóval mindegy. No meg azt hiszik, ingyen van, holott az életünkről van szó. Konkrétan szépen lassan az életünket adjuk a mézért, mint a méhek. De ezek a dolgok összeadódnak, és ha el tudom érni, hogy fél óra alatt megcsináljak mindent, míg másnak ez mondjuk 3 órát vesz igénybe családonként, akkor gyorsan kiszámolhatjuk, hogy az én vállalkozásomnak hatszor akkora bevétele lesz, mint annak, aki 3 órát foglalkozik egy családdal. A vállalkozásom nyeresége pedig sokszorosa lesz az övének, hiszen a mérettel arányaiban sokkal kisebbek lesznek a járulékos költségek.

A függőleges tengely mentén is kell elkezdenünk gondolkodni. Át kell tekintenünk, hol vannak veszteségek, hibák a folyamatainkban. Egyáltalán felmértük-e már, hogy mikor mit csinálunk, és mennyi ideig tart majd? Vajon mennyire vagyunk képesek? S ebből mennyit értünk el? Egy jó évben vajon mi is jól teljesítettünk, vagy csak a méhek? Ezeket szem előtt tartva, hatalmas mértékben nőhet a bevételünk és a hasznunk, mindezt úgy, hogy kiegyensúlyozottabbakká válunk. Nem hiába költenek erre a multinacionális vállalatok. Nem hiába tanítják ezt egyetemeken! Ha ezzel a cikkel elértem azt, hogy legalább egy folyamatodat végiggondold ilyen szempontból, amelyikkel valaha meggyűlt a bajod (pergetés, szállítás, mézelvétel, szaporítás, rajzásgátlás, éves kapacitás felmérése), már örülök és kívánok sok sikert a megoldásukhoz!

Nem azt akarom, hogy úgy gondolkozz, mint én! Azt akarom, hogy gondolkozz!

Szarka Tamás, méhészmérnök