A tudományos Tilia nemzetségnév eredete vitatott. Általában az ógörög „ptelea” (szil), „ptilon” (szárny) vagy „tilós” (rost, szál) szavakra vezetik vissza, de létezik magyarázat óörmény gyökerekre is. A platyphyllos fajnév viszont egyértelműen széles levelűt jelent.
A tudományos nevekhez hasonlóan, bonyolult és vitatott a magyar hárs szó eredete is.
A hársnemzetség megközelítőleg 20-30 fajt számlál, ám az alacsony fajszám mögött rendkívüli alakgazdagság és a fajok közötti erős hibridizációs képesség áll. Az eredetileg izolált elterjedésű alakokat kertészeti célból sokfelé elterjesztették, és a kultúrában is számos köztes alak jött létre.
Számára kedvező körülmények között a nagylevelű hárs hosszú (200-300 év) életű fa, és jó termőhelyen 35-40 méter magasra is nőhet, hosszú, ágtiszta törzset nevelve. Sziklás talajokon viszont gyakran csak 10-15 méter magas, növekedése pedig szabálytalanabb.
Kérge sokáig sima, majd idősebb korára hosszirányban repedezett, szürkés- vagy feketésbarna. A vessző kissé zegzugos, váltakozó állású rügyekkel, a hajtás felszíne olajzöld, barnás, egyes alakokon vöröses, kezdetben általában egyszerű szőrökkel borított, amely gyakran tartósan megmarad. A kerekded levelek kissé részaránytalanok, szíves vállúak, hosszú nyelűek, a levéllemez 6-12 centiméter hosszú. A levélfonákon a harmadrendű erek erőteljesek, feltűnően kiemelkednek, az érzugok szőrösek. A levélszél élesen fűrészes. A virágok 2-5, esetenként 7 tagú álernyőkben nyílnak, amelyek virágzati tengelye a hosszának kb. felén összenőtt a kapcsolódó murvalevéllel, ami később a terméságazat repítőkészülékeként szolgál.
Kiváló méhlegelő
|
A hársak ültetéséről már a középkori kolostorkerteket bemutató krónikákban említést tettek. Mátyás király korában kifejezetten díszfaként ültették templomkertekbe, udvarházakba, kastélyparkokba is, illetve utak mentén fásítás céljából. A fa szépsége főként szabad állásban érvényesül, a nagyvárosok páraszegény, szennyezett levegőjét nem viseli el. A fafaj kiváló méhlegelő. A hársméz intenzív illatú, flavonoidokban gazdag, emiatt alkalmas felső légúti betegségek, alvászavar enyhítésére, illetve görcsoldó hatása is van. A hárs a középkor szent fája volt, jól faragható puha fájából templomi szobrokat is készítettek.A lágyan illatos, sárgásfehér virágok június elején nyílnak, bennük a porzók hosszabbak a szirmoknál, amelyek tövében nincs mézfejtő. A termés 7-10 milliméter átmérőjű, molyhos, vastag falú, felületén négy-öt feltűnő bordával.
A nagylevelű hárs szubmediterrán-szub-atlanti jellegű közép-európai faj. Magyarországon főleg a középhegységekben él, a dombvidékeken csak elszórtan, míg a síkságokon többnyire ültetett példányait láthatjuk. Ahogy az elterjedési terület egészére, hazánkra is igaz a megállapítás, hogy a széles körű erdészeti-kertészeti alkalmazás miatt aligha tisztázható pontosan az eredeti elterjedése.
Jelentős (természetes) elegyarányt, vagy akár uralkodó szerepet főleg hegyvidéki, sziklai élőhelyeken (szurdok-, törmeléklejtő és sziklaerdők) érhet el, ahol társulást alkothat hasonló ökológiai stratégiájú fajokkal (pl. virágos és magas kőris, korai, hegyi és mezei juhar, mezei és hegyi szil). A faj kitűnően alkalmazható árnyaló szint létrehozására másodlagos erdőkben. Települések környezetében gyakran a városi fásításokból kivadulva jelenik meg, sokszor olyan területeken is, ahol egyébként nem őshonos.
A faj nagyon változatos, a közép-európai területeken általában öt alfaját különböztetik meg, amelyek két nagyobb csoportra bonthatók. Az alfajokat nehéz megkülönböztetni, meghatározásukra csak a nagyobb fák virágzó-termő hajtásai alkalmasak.
Fotók: Korda Márton és Vigh Ilona
