Elmerült figyelem

Az 1850-es években kezdett nagy folyamszabályozásig időszakosan hatalmas vízfelületek borították az ország területét, ennek következtében azonban jelentős mértékben felszámolták az ártereket, mocsarakat, lápokat, csak a Tiszán 111 kanyarodást vágtak le. Gyorsabb vízfolyások, magasabb partok jöttek létre, megszűntek a vízzel elöntött területek, de ezzel együtt az ívóhelyek is.

Herman Ottó volt az első, aki felismerte, hogy nemcsak a korábbi hal- és fajbőség, hanem egy ősi foglalkozás is feledésbe merülhet a folyamszabályozással. Ezért kezdte el gyűjteni a hagyományos, szabad vízi halászat eszközeit és módszereit, amely alapján létrejött az eredeti, első halászati kiállítás.

A vízgazdálkodás változásával szinte egy időben kezdődött el a mesterséges halszaporítás, a hazai halgazdaságok története, amelyek eredményei a mai napig világhírűek. Ilyen volt például Woynárovich Elek szabadalma az 1950-es évek végén, amely a ponty mesterséges szaporítását tette lehetővé. A hidrobiológust 1990-ben a Világ Akvakultúra Egyesület tiszteletbeli örökös tagjává választották, és a Svéd Fejlesztési Szövetség első halászati díjazottja volt.

Erre utalnak a nádból, vesszőből készült vejszék is, a rekesztő halászat vízi „labirintusai”, vagy a „nyargaló hajók”, amelyekkel a zsákmányt vontatták maguk után.

"Nagyon jól kellett ismerniük a hal tulajdonságait ahhoz, hogy csapdába tudják ejteni” – mondta Balpataki Katalin, aki a kiállítás előkészítése során felfigyelt rá, hogy sok más népi mesterséggel ellentétben a halászathoz kevéssé kapcsolódnak népművészeti alkotások, míves eszközök, dísztárgyak, mondák, mesék. Szerinte azért, mert olyan foglalkozás volt, amely folyamatosan munkát adott a művelőinek.

Azért akad néhány halászathoz köthető kultúrtörténeti érdekesség. Például az, hogy a tanya szavunk eredetileg azt a helyet jelölte, ahová egy halászati szakaszon kihúzták a zsákmányt. De ilyen a pákászok feledésbe merült, titokzatos világa is. Sokan tudják róluk, hogy a halászat speciális ágát képviselték, de azt talán kevesebben, hogy többnyire olyan emberek voltak, akik a törvény vagy a háború elől bújtak a lápvidékre, távol a társadalomtól. Mivel mindent a saját természetes környezetükből nyertek és készítettek, gyakorlatilag nem hagytak ökológiai lábnyomot. Csíkot fogtak, tojást, piócát, gyógynövényt gyűjtöttek. Különleges életmódjukról kiállított tárgyaik – kagylókanalak, tökhéjúszók, süllyedést akadályozó pákászbocskorok – mesélnek.

A 2013-as halászati és vízgazdálkodási törvény megszüntette a szabadvízi nagyhalászatot, és szabályozta a horgászatot, valamint kishalászatot, elsődlegesen azzal a céllal, hogy minél inkább kiszoruljanak a természetes vizekből az invazív fajok, és minél teljesebb diverzitás alakuljon ki a Kárpát-medencei őshonos halfajok tekintetében. Nem véletlen, hogy a védett fajok többsége lápvidéki, jelentős részük csík, amire elsősorban a pákászok halásztak annak idején.

Miközben a sport- és hobbihorgászat az egyik legnépszerűbb szabadidős tevékenység lett az országban, ki gondolta volna, hogy az első összefoglaló szakkönyvet egy angol apátnő írta róla?

Ők azok, akik észreveszik és jelentik a vegyi szennyezéseket és a nyomukban járó katasztrófákat. Kár, hogy sokszor hónapok telnek el a valós intézkedések megkezdéséig – jegyzi meg a muzeológus szakember -, de szerencse, hogy a vizeink mindig képesek a megújulásra.