A méhcsalád magát sosem korlátozza, mert ha több hely kell neki, akkor épít – addig, amíg a hely, odú, barlang, faág engedi. Ha pedig az adott helyhez képest túlfejlődik, akkor kirajzik. A legnagyobb korlátozó maga a méhész, aki rákényszeríti az alkalmazott keretméretét a méhecskére, csak azért, hogy a legtöbb mézet tudja azután elvenni. Utána meg etetünk, mert hordástalan időszak van, és megállnak a családok. Hogyne állnának meg, ha mindent elveszünk? Elszomorító volt az az adat, hogy milyen kevesen pályáztak a méh állatjóléti támogatásra… Talált pénz lett volna bárkinek, és ehhez csak évente egyszer bent kellett volna hagyni 4 kilogramm mézet… nem négyet, tízet kellene bent hagyni eleve, de még négyre sem vagyunk hajlandók! Inkább tömjük cukorral a kaptárakat. Persze, mit is várok, amikor neves és elismert méhészek országjárást csinálnak az etetőrendszeres előadásaikkal és az egész éves etetés szükségességével, és erre senki sem mondta, hogy álljunk már meg, ez hol jó a méheinknek?!

Már most a határon táncolunk, látszik az idei tavaszi állományokon és méhpusztulási mutatókon. Ha fenn akarjuk tartani ágazatunkat, igenis le kell mondanunk bevételeink egy részéről! Hogy mit okozna ez? Sokan abbahagynák a méhészkedést, ami miatt csökkenne a mézkínálat, ami végül a kiskereskedelmi mézár stabilitásához, majd emelkedéséhez vezetne. Akárcsak a jogszabályaink elemzésénél, itt is arra jutottunk végül, hogy egyáltalán nem lenne baj, ha a „méhészek” fele eltűnne…

A saját hibáinkon túl persze lehet mutogatni kifelé, és szidni a világot, hogy milyen rosszat tesz nekünk – kezdjünk is bele, elég volt az önvádaskodásból! Lássuk, hogy milyen kilátásaink vannak a tágabb környezetünket nézve, úgymint az időjárás, a globális mézpiac vagy akár az uniós méhészeti támogatási rendszer, és mindezek hogyan hatnak a fenntarthatóságra. Minden témában havonta jelennek meg cikkek, így csak pár gondolatot emelek ki.

A klímaváltozásról lehet vitatkozni, hogy csak riogatás vagy valóban súlyos problémával nézünk-e szembe, de az tény, és tapasztaljuk is évről évre, hogy egyre gyakoribbak a szélsőségek. Ősszel hosszan tart a meleg, a telek enyhék és csapadékosak, a tavaszok szárazak, nagyon erős hidegbetörésekkel, a nyarak meg még szárazabbak, és egyre tovább tart a kánikula. Hogy ez milyen közvetlen hatással van a méhekre? A nyári forróságot köszönik szépen, elvannak vele, a gond az őszi–téli meleggel van, amikor nem áll meg a fiasítás, felélik a téli mézkészletet, az atkák szaporodnak, ráadásul a téli méhecskék idő előtt elöregednek. Ezt az akadályt az olasz méhek akadály nélkül veszik, viszont ott nincs hirtelen megjelenő kemény fagy, amely aztán tönkrevágja a családot. A krajnai és pannon méhnek igenis szüksége van téli nyugalomra, ami évek óta nem volt hazánkban. Nem csoda, hogy ilyen mértékben megsokasodtak a tavaszi méhpusztulások.

A gyümölcsfák és az akác is különösen fagyérzékeny, az elmúlt években rendszerint elfagynak a legjobb méhlegelőink. Így nemcsak a fő méztermésünk vált egyre bizonytalanabbá, de a tavaszi fejlődés is megakad a hideg, hordástalan idő, a bő nektárt és virágport adó gyümölcsfák elfagyása miatt. Ha csak rövid időre is megáll a petézés, az már érezhetően visszaveti a családokat, ami miatt kevesebb lesz végül a méztermés is. Erős családokkal és serkentéssel át lehetne vészelni ezeket a hidegeket, de egyre rosszabb a méheink telelése, ami miatt a tavaszi fejlődés sem olyan dinamikus. Ördögi kör, amely ellen a méhészek egyre kevesebbet tudnak tenni.

A másik gond az időjárással az, hogy megváltozott a csapadék­eloszlás is. A nyarak nagyon szárazak lettek, ellenben télen rengeteg csapadék esik, csak éppen nem hó formájában, amire a természetnek, talajnak szüksége lenne. A talajvízszint egyre csökken, ami miatt a nyári méhlegelők nektár- és virágportermelése akár teljesen meg is szűnhet, ahogy azt 2022-ben meg is tapasztaltuk. A megoldás egy teljesen más vízgazdálkodási rendszer, és ezzel együtt egy másfajta mezőgazdasági gyakorlat kialakítása lehetne, de erre sajnos jelenleg nagyon kicsi a hajlandóság. Csak a méhek miatt pedig nem is fog változni semmi.

A nemzetközi mézpiac – mint gazdasági környezetünk – helyzetéről sokat hallunk, de semmi biztatót. A méz a harmadik leginkább hamisított élelmiszer a világon, egyre több kevésbé fejlett ország fektet be nagy sikerrel abba, hogy fejlesszék a méhészeti ágazatukat, ezzel biztosítva megélhetést a szegényebb vidékek lakosainak. Még az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezete is támogatja ezeket a programokat! Azzal azonban senki nem számolt, hogy a világpiacon ez olyan megugró mézkínálatot és ebből adódó árcsökkenést eredményez majd, ami a fejlettebb országok főállású méhészei számára fenntarthatatlanná teszi a méhészkedést, hiszen költségeik meghaladják a méz nagykereskedelmi árát. Azt hittem, hogy csak mi panaszkodunk állandóan a behozott hamis, rossz mézekre, de nemrég egy afgán méhészről olvastam cikket, aki a silány pakisztáni mézek okozta ár- és keresletcsökkenésére panaszkodott.

Csodás jövőkép. Olcsó méz, méhek nélkül, bármilyen mennyiségben… nekünk marad a beporzás, amely csak akkor lesz jövedelmező, ha a gazdák rá lesznek szorulva, azaz ha drasztikusan lecsökken a méhsűrűség. De már erre is fejlesztik a beporzó drónokat. Amíg a világ egyik fele próbálja megmenteni a méheket, a másik fele már felkészül arra, hogy ez nem fog sikerülni. Közben óriási a verseny a globális mézpiacon, ahol csak az ár számít, hiába döngetjük a mellünket, hogy a magyar akácméz a bezzeg… igazából már senkit sem érdekel, és nem fognak többet adni érte a piacon, akármennyire is szeretnénk.

Az Európai Unió mezőgazdasági támogatási, pályázati rendszere azt hivatott ellensúlyozni, hogy az európai termelés a magas költségei ellenére is fenntartható legyen a világ többi részén olcsóbban megtermelhető terményekkel szemben. Ez a méhészeti ágazatra is igaz. A gond csak az, hogy a támogatás nem olyan szerkezetű volt, mint a földművelésben, azaz a méhész kevés pénzt kapott a méhcsaládok után, és többet a termeléshez használt eszközökön keresztül. Ami persze az eszközök árait épp a támogatás mértékével emelte meg, ráadásul óriási forgalmat is eredményezett, így a méhészeti eszközgyártók jártak jól, nem a méhészek. A másik hiba a rendszerben, hogy bárki kaphatott támogatást, termelési mérettől vagy szakértelemtől függetlenül, olyan eszközökre is, ami indokolatlan, így a pénz egy része úgy lett felhasználva, hogy attól a méhészeti ágazat helyzete nem javult. Sőt, csak bevonzotta a szerencselovagokat, akik növelték a méhsűrűséget és a piaci versenyt, valamint segített a kis szereplőknek átlépni a piaci korlátot, ami megint csak a versenyt növelte a már amúgy is szűk belföldi piacon. A meglévő régi szereplők, akik önerőből, hosszú évek, évtizedek alatt építették fel gazdaságukat, nem igazán tudták kihasználni az uniós forrásokat, cserébe megkapták konkurenciának az ő adójukból feltuningolt kis és új méhészeteket.

Szerencsére ebben előnyös változást tapasztalhatunk. Elindultak a normatív támogatások, az állatjóléti támogatás, az új finanszírozási időszak pénzei pedig okosabban lesznek elköltve. Az irány jó, a kérdés az, hogy elegendő mértékben tud-e segíteni, és időben sikerül-e javítani a helyzetünkön az uniós forrásokkal. Az pedig csak utólag fog kiderülni, hogy az új támogatási rendszer hogyan torzítja majd az ágazatot, mert azt tudni kell, hogy minden támogatás torzít is, ez egyszerű közgazdaságtan. Ezt a torzítást tudja az OMME, mint érdekképviselet, csökkenteni. Sajnos az első két időszakban ez kevésbé volt sikeres, ahogy írtam is, a meglévő szereplők hátrányba kerültek a belépőkkel és a feltörekvőkkel szemben. A jogszabályok kapcsán ugyanez volt a konklúzió: nem a stabil, főállású termelőket védi a rendszer, hanem az ügyeskedőknek biztosít teret. Emellett hibás volt a méhészet és a méhészképzések népszerűsítése, a rengeteg mézfesztivál, a mézlovagrendek felvonulásai, ami kedvet csinált az embereknek, hogy belekezdjenek a méhészkedésbe. Az elején még azzal indokolták ezt, hogy elöregszik a méhésztársadalom, valamit tenni kell! Ismét alapvető közgazdaságtan: ha valamihez külső támogatást nyújtunk, akkor túlzottan megnő a piaci szereplők száma a kedvező feltételek mellett.

Ha semmilyen módon nem lett volna népszerűsítve a méhészkedés, akkor az öreg méhészek kiesésével megüresedett piaci résbe a meglévő méhészek tudtak volna belépni kapacitásbővítéssel, növekedtek volna az eladásaik és a mézárak is, ezekből fedezni tudták volna a fejlesztést, modernizálást. Az így kialakult modern, sikeres és igen jövedelmező gazdaságok már vonzó lehetőséget jelentettek volna családon belül a fiatalabb korosztályoknak is a szakma folytatására, így automatikusan megtörtént volna a fiatalodás. A magas jövedelmezőség ebben az esetben is vonzott volna új belépőket, akik szintén fiatalok, de ők azzal a belépési korláttal szembesültek volna, hogy csak az igazán rátermettek és kitartóak tudtak volna talpon maradni, akikkel tényleg gazdagodott volna az ágazat! Sajnos nem így lett.

Be kell fejeznünk a szakma népszerűsítését, és racionalizálni kell a támogatási és pályázati rendszert, ha nem akarunk mi is abba az irányba menni, hogy Németországhoz hasonlóan csak hobbiméhészek legyenek az országban! Semelyik más szakma nem hirdeti magát, hogy gyere te is, mert nekünk olyan jó, és neked is van még hely! Vagyis de, a katonaság… Tanuljunk a hibáinkból, és változtassunk a szemléletünkön! Vásárlókat teremtsünk, ne konkurenciát! Mindenki ismeri a tehénlegelő példát, hogy az enyém is elfér még a legelőn, ha a szomszédé is elfért, és végül mindenki tönkremegy. Mi, méhészek éppen ezt játsszuk élesben. Vagy visszafordulunk, és igenis gátat szabunk a méhészkedésnek, és csökkentjük a méhészetek és méhcsaládok számát, vagy mindenki belebukik. Csak így marad fenntartható a méhészkedés!

Tudom, hogy írásom borús és kemény hangvételű, és minden azt sugallja benne, hogy a méhészkedésnek nincs jövője. Ennek ellenére, én is erre tettem fel az életemet 2011-ben, 26 évesen, amikor két diplomával otthagytam a vállalati világot, és hazamentem édesapám mellé méhészkedni.

Akármilyen nehézség jön is, mindig elámulok, hogy a méhecskék milyen csodákra képesek. Ez a kaptárakban lévő csoda ad nekem reményt és kitartást ahhoz, hogy bízzam a jövőben – abban, hogy tudunk tanulni a hibáinkból. Remélem, hogy a fentiekből egyre több dolog fog előnyös irányban változni, és egyszer azt tudom majd mondani, hogy igen, a méhészkedés teljes mértékben fenntartható módon működik! Talán akkor a világ is úgy fog…

Stencli Ferenc,

Szob