0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. február 21.

Fenntarthatóság a méhészetben

Régóta konganak a vészharangok ágazatunkban – pusztulnak a méhek, a méz az egyik leginkább hamisított élelmiszer a világon, az éghajlatváltozás ellehetetleníti bizonyos területeken a méhészkedést, évről évre romlik a tevékenység jövedelmezősége.
Egyre többen teszik fel a kérdést: fenntartható-e jelenlegi formájában a méhészkedés?

A válasz szomorú, de mindenki érzi már a bőrén… kizárt, hogy a méhészeti ágazat ne kerüljön válságba vagy ne omoljon össze teljesen, és ennek bekövetkezése égetően közel van! De ami még szomorúbb, hogy ebben mi, méhészek is hibásak vagyunk.

A fenntarthatóság fogalmával az egyetemen találkoztam először, húsz éve. Akkor a fenntartható fejlődésről tanultunk. Mára csak a fenntarthatóság kérdése maradt meg ebből, csak azért küzdünk, hogy fenn tudjuk tartani a környezetünket, illetve az elért gazdasági fejlettségi szintet, nem hogy fejlődjünk!

Stencli méhészet
Fotó: Stencli Ferenc

Régóta készültem a témában cikket írni a méhészeti ágazatra vonatkoztatva, és örömmel láttam, hogy megjelent egy kaptár­technológia-fenntarthatósági írás is nemrég, és éppen most egy egyetemi kutatás is készül ebben a témában. Viszont a méhészkedés fenntarthatósága – véleményem szerint – sokkal összetettebb annál, hogy csak az alkalmazott technológiánkat vizsgáljuk felül! Nagyon szigorúnak kell lennünk magunkkal, mert egyre nagyobbak szeretett ágazatunk gondjai, és sajnos egyre többet mutogatunk másokra, miközben a saját portánkon sem tudunk rendet tartani.

Három területre bontanám szét a fenntarthatósági vizsgálatomat:

  • Az első a szűk háttér vagy keretrendszer, a méhtartásra vonatkozó magyar jogszabályok, természeti és piaci feltételek, minden, ami országon belül meghatározza azt a teret, amelyben egy magyar gazdálkodó méhész mozog.
  • A második a méhtartás technológiája, amely folyamatosan fejlődik, mégis rengeteg nehézséget hordoz magában.
  • A harmadik pedig a tágabb értelemben vett környezetünk, amelyre a legkevésbé van ráhatásunk: az időjárás, a környezeti változások, illetve a nemzetközi piaci, gazdasági helyzet.

Kezdjük akkor az alapokkal! Bármilyen gazdasági tevékenységet akarunk végezni, be kell tartanunk az erre vonatkozó szabályokat, hatályos törvényeket, rendeleteket. Ezek keretet és egyben korlátot is adnak a tevékenységnek. Például, ha valaki villanyszerelő akar lenni, legelőször is szakirányú képzettséget kell szereznie. Ezután,

ha munkát akar vállalni, akkor vállalkozást kell alapítania, számlát adni, betartani az adótörvényeket stb. Emellett sok szakma kötelező tagságot ír elő különféle kamarákban, szervezetekben. Mi történik, ha mindezek nincsenek meg? Ekkor jön a jogszabályi háttér szankcionálási oldala.

Az „elkövetőt” megbünteti a tevékenységet felügyelő hatóság, ha pedig hozzá nem értésével balesetet, kárt, például villanyszerelőnk rossz munkája lakástüzet okoz, ne adj isten meg is hal valaki, akkor több év letöltendő börtön vár rá.

Hogyan jön ez a fenntarthatósághoz? Egy gazdasági tevékenység hosszú távon csak akkor működhet fenntarthatóan, ha a rá vonatkozó jogszabályi környezet ehhez megfelelő keretet ad. A jogi környezetet akkor lehet fenntarthatónak tekinteni, ha viszonylag stabil, ritkán módosul, de követi a tágabb környezeti változásokat, a tevékenység minden aspektusára kiterjed, nincsenek kiskapuk, minden szereplője által elfogadható és betartható, egyértelmű szabályokat ír le, egyformán vonatkozik mindenkire, és olyan szankcionálást alkalmaz, amely megfelelően ösztönzi a szereplőket a jogkövetésre.

Vagy talán jobb úgy fogalmazni, hogy elrettenti őket a szabályok be nem tartásától.

A méhtartás jogi szabályozása a fentieket csak részben teljesíti. Szépen leírja, hol lehet méhcsaládokat tartani, hogyan kell a méheket elhelyezni, mik a méhész kötelezettségei, hol kell bejelenteni, nyilvántartani, és ha mézet akar értékesíteni, akkor azt milyen adózási formában tudja megtenni, milyen engedélyek kellenek hozzá, milyen hatósági feltételeknek kell megfelelni, beleértve a méhészeti termékekre vonatkozó élelmiszerforgalmazási szabályokat is.

A jogszabályok egyértelműek, jól kidolgozottak, mégsem működnek. Miért? Mert nincs mögöttük ellenőrző és szankcionáló rendszer! Hiába van jogilag szabályozva az ágazatunk, ha valaki méhészkedni akar vagy mézet árusítani (a kettő nem jár együtt!), akkor ezt ma Magyarországon gyakorlatilag bárhol, bármilyen gazdasági méretben megteheti mindenfajta korlát, bejelentés és ellenőrzés nélkül. A szankcionálás hiánya miatt a tisztességesen termelő és mézet árusító méhészek versenyhátrányba kerülnek, hiszen számukra a jogkövető magatartás anyagi, árukészleti és időgazdálkodási hátrányt okoz az „ügyeskedőkkel” szemben. Ezek egyenként is óriási bajt és versenytorzulást okoznának, nemhogy így egyszerre!

A fennálló gondokat nem kell bemutatni a méhésztársaknak, de most vegyük végig őket fenntarthatósági szemszögből vizsgálva, egy tavalyi esetből kiindulva.

Emberünk méheket vásárol, papírok, állatorvosi igazolás és természetesen méhész képzettség nélkül, mert az milyen jó, meg amúgy a családnak de jó lesz az ingyen méz. A méheket nem jelenti be sehová, a telek végében, az erdőszélen helyezi el. Több-kevesebb sikerrel kezeli a méheket, van is méze, amelyből jut a családnak, és a szomszédoknak is tud eladni.

Ha elpusztul egy család, akkor vásárol a helyére rajokat, természetesen megint papírok nélkül. A lépeket kinti tárolóban tartja, amely nem teljesen zárt. Ez megy 10 évig (!), amikor is egy méhésztárs jelzi a méh­egészségügyi felelősnek, hogy van egy ilyen személy a faluban, akit ellenőrizni kellene. Persze a vizsgálat során nyúlóst találtunk, emberünk hallott már erről, de fogalma sincs róla, hogy néz ki, mit kéne csinálni, milyen veszélyes. A hatósági állatorvossal eltüzelik a tíz családját, és kiderül, hogy a tárolt lépek is pörkösek! Azt azért tudja, hogy kártérítést is lehet kapni, de az állatorvos tájékoztatja, hogy egyik feltételnek sem felelt meg. Semmilyen büntetést nem kap azért, hogy engedélyek nélkül vásárol, szállít, tart méheket és forgalmaz mézet! Egy fenntartható rendszerben meg kellett volna bírságolni minden egyes mulasztásért, és kizárni őt abból a lehetőségből, hogy újra méheket tartson. Ehelyett emberünk már lelkesen érdeklődik, hogy kitől tud méheket venni, közben a nyúlósból megmaradt mézét adja a rokonnak, szomszédnak, ingyen, de maximum felvásárlási áron…

A cikk szerzője a méhesben
Fotó: Kaszás Gergely
Édesapám a méhegészségügyi felelős 15 éve a környéken. Csak idén hat ilyen „méhész” került elő a semmiből, abból három lett eltüzelve. Egyik sem fogja abbahagyni a méhtartást.

Szándékosan nem méhészkedést írtam, mert igenis itt az ideje, hogy ezeket az embereket szeretett szakmánk és saját becsületünk érdekében ne méhészeknek nevezzük, hanem csak méhtartóknak!

A fenti problémánál kezdjük a legfontosabbal, a méhegészségüggyel. Tapasztalatunk szerint a rendszerben lévő méhészek harmada, ha nem fele ugyanilyen szinten tevékenykedő méhtartó, de legalább valahol be vannak jelentve. Ennek ellenére óriási kockázatot jelentenek méhegészségügyi szempontból! Kész csoda, hogy ilyen méhsűrűség és vándorlás mellett ezek a méhtartók nem okoztak még országos szintű, minden méhészetre kiterjedő nyúlós fertőzést! De a csodák sajnos nem tartanak örökké, matematikai és statisztikai bizonyosság, hogy ez lesz a vége.

Akkor majd senki másra nem mutogathatunk, csak magunkra, hogy nem harcoltuk ki a jogalkotóknál a méhtartás szigorítását, és nem teremtettük meg a szigorú ellenőrzés és szankcionálás rendszerét!

Senki más nem fogja helyettünk ezeket megvalósítani! Amíg ezek hiányoznak, a méhészkedés mint sikeres, termelő mezőgazdasági ágazat fenntarthatatlan, sőt igazából megvalósíthatatlan!

Ide tartozik a méhegészségügyi felelősi rendszer megreformálása, amely ugyancsak égető kérdés. A mai világban gyakorlatban nem működőképes az, hogy egy környékbeli ismert méhész megy ellenőrizni mindenkit, és kutatja fel a sumákolókat, tudatlanokat. Nem egyszer kapott édesapám a szabálytalankodóktól fenyegetést, hogy tudják, hol vannak a méheink… A másik, hogy sem ideje, sem lehetősége nincs egyik méhegészségügyi felelősnek sem több ezer méhcsaládot megvizsgálni, miközben a saját méheit is el kell látnia. Pláne nem annyi pénzért, amennyit most kapnak a felelősök. A másik gond, hogy semmilyen jogkörrel nem rendelkeznek. Bármilyen szabálytalanságot találnak is, csak a hatósági állatorvoson keresztül tudnak szankcionálni. Édesapám már a hetedik hatósági állatorvossal dolgozik, de eddig pár kisebb büntetésen kívül egyik sem vállalta fel mindenre kiterjedően ezt az összetűzést a méhészekkel.

A megoldás egy főfoglalkozású, teljes állású felelősi hálózat kialakítása lenne, ahol nem helyi méhész ellenőrizne, hanem egy méhbetegségekben és jogszabályokban jártas szakember („közszolga”), aki bármilyen súlyos szabálytalanság esetén azonnali bírságot tud kiszabni. Amíg ez nincs megvalósítva, addig hiába várunk bármilyen javulást a szabálytalan méhtartás és méhbetegségek terén!

A következő a gazdasági kérdés. Statisztika szerint Magyarországon 1 kilogramm az átlagos mézfogyasztás, azaz körülbelül 10 000 kilogramm méz fogy kiskereskedelmi szinten. A fent említett méhtartók száma, idevéve a 20 család alatti méhészeteket is, akik többnyire háztól adják el a mézüket, javarészt mindenfajta engedély nélkül, megközelítőleg 5-10 000 fő körül mozog!

Ha ezek csak 100 kilogramm mézet termelnek is fejenként, akkor az 1000 tonnát jelent, ami a teljes magyar fogyasztás 10 százaléka, és ezek alábecsült adatok! Ha idevennénk a hobbiméhészeket is, akkor egészen megdöbbentő szám jönne ki… Közben meg panaszkodunk, hogy csökken a méhészkedés jövedelmezősége.

Felteszem a kérdést: Mit lennének hajlandóak tenni a főállású méhészek, hogy 10 százalékkal megnöveljék az eladásaikat?

Mégsem teszünk semmit… Pedig létérdekünk a piaci részesedés növelése, hiszen kapitalista gazdasági rendszerben élünk, versenytársak vagyunk egy nagyon szűk és áruval túltelített piacon! Nagyon szívesen olvastam CSINCSA TIBOR írásait, aki erre próbált rávilágítani. Sajnos a magyar méhészek még mindig a régi, szocialista világban kialakult idilli, baráti környezetben szeretnének mézet termelni és értékesíteni.

Van egy rossz hírem: ez a világ elmúlt…!

Nagyapámék egymást segítve méhészkedtek a környékbeli méhészekkel, mert utána jött a teherautó, és mindenkitől elvitte a mézet hordóban, azonos áron. Édesapám az elsők között volt az országban, aki 2003-ban HACCP rendszerű, engedélyezett mézkiszerelő helyiségbe fektetett, mert az akkor tervezett jogszabályok ezt megkövetelték volna! A jogszabályt akkor felpuhították, azóta sem kell ilyen szintű engedély a méz forgalmazásához, elég egy konyha vagy bármilyen helyiség, akár a disznóól mellett is, mert ilyennel is találkoztunk már… Minket minden évben szigorúan ellenőrzött a Nébih, másokat soha. És hogy mi a rossz ebben? Pár éve egy környékbeli vásárló felháborodva jött, hogy a gyerekének feldagadt a szája a virágmézünktől. Az eset tényleg súlyos volt. Hozta a mézet is, valóban a mi címkénk volt rajta, de a mézzel valami nem stimmelt, ránézésre nem a miénk volt. Megkóstoltuk mi is, kiérződött belőle valamilyen vegyszer.

A végén sikerült kideríteni, hogy a mézet kapta egy közös ismerőstől, aki tőlünk vette eredetileg, de amikor az üveg kiürült, a szomszéd kis méhésszel megtöltette, és ez került jó szándékkal a köhögős családhoz. Azt azóta sem tudjuk, hogy mi lehetett benne… viszont biztosan veszítettünk jó pár vásárlót, aki csak azt hallotta, hogy a mi mézünktől lett baja a gyereknek…

De nem csak a háztól való értékesítés nincs ellenőrizve. Gyakorlatilag a bolti mézeken és pár zárszalagos ellenőrzésen kívül semmilyen mézet nem ellenőriznek! Akárki akármit árulhat kedvére a piacokon – és most már az interneten is – „termelőként”.

Újabb példa: a 2018-as csávázott napraforgón a mi méheink is hullottak, kijött a növényvédelem, főállatorvos, Nébih, még egy méhegészségügyi felelős. A mintavételnél a virágzó napraforgótábla mellett 70 méhcsaládot is találtunk. Bejelentve nem voltak, kaptárszám vagy bármilyen név, elérhetőség sehol. Kíváncsiságból kibontottunk pár családot, a tetejükön tálcás etetőben állt a cukorszirup, tovább bontva, a fiókok tele beetetett cukorral, egyértelmű mézhamisítást értünk tetten. Természetesen készült jegyzőkönyv az összes hatósággal ellenjegyezve, és meg is találtuk a tulajdonost. Végül 60 000 forint bírságot kapott az emberünk a vándorlási szabályok be nem tartása miatt. Azóta is vidáman árulja a „mézeit” a környékbeli piacon 2-300 forinttal a többi méhész árai alatt, akkor is, ha mindenkinek elfogy már a készlete! A Nébih erre csak annyit közölt, hogy nincs kapacitásuk az ellenőrzésre. Kérdem én, akkor mire van a hatóság, ha még azt sem szankcionálják, akit tetten értek?

Hogy a helyzet abszurditását fokozzam, ugyanebben az évben felszólítást kaptunk, bírságot belengetve, mert a címkénken nem szerepelt, hogy a mézünk származási helye Magyarország…

A gond nagyságát mutatja, hogy minden méhész ismer egy ilyen hamisítót a közvetlen környezetében, ahogyan olyan „őstermelő” kereskedőt is, aki vándorlás nélkül tud egyszerre nyolc fajtamézet termelni úgy, hogy mindennap piacozik valahol reggeltől délutánig, akkor is, amikor minden méhész perget, akkor is, amikor 2021-ben mindenkinek elfogyott a készlete. Nekik soha nem fogy el a mézük, pedig sokkal többet tudnak eladni, mert persze 400 forinttal (!) adják olcsóbban az akácmézet. Nálunk három ilyen is van a környéken, és még egyről tudok a Duna túloldalán.

Más cikkírók sokszor megemlítik, hogy mennyire fontos a marketing. Két üzleti diplomával és a családom 30 éves piaci tapasztalatával a hátam mögött elmondhatom, hogy ilyen árelőnnyel semmilyen marketing­eszköz nem veszi fel a versenyt. Pláne úgy, hogy a vásárlók fele nem evett még életében rendes mézet. Ezt az egyik diplomamunkám kutatására alapozva mondom, amely akkor meg is jelent az újságban. BROSS PÉTER úrral végeztünk mézkóstoltatást a városligeti majálison, összehasonlítva a saját mézünket egy akkori bolti ellenőrzésen elbukott, akácvirágot nem látott „akácmézzel”.

Az eredmény röviden, velősen: az emberek fele a hamisítványt vélte rendes méznek. Tájékoztatva őket a hibás választásról, a háromnegyedük felháborodva közölte, hogy nehogy már mi mondjuk meg neki, mi a jó, ő eddig csak olyat evett, meg amúgy is, ő háziasszony!

Ilyen körülmények között érthető, hogy nem a minőség, hanem kizárólag az ár szerint választ a fogyasztók nagy része, és pont azok, akik igazán sok mézet fogyasztanak. De az, hogy ide jutottunk, nem az ő hibájuk, hanem a miénk, méhészeké! Azzal, hogy nem a szabályok szigorítását kértük, hanem az enyhítését, hogy a mai napig nem követeljük a szigorú és elrettentő szankcionálás bevezetését, öngólt rúgtunk, mert teret adtunk a mézhamisításnak és a kereskedelmi csalásoknak! Óriási teret! Csak a mi konkurens mézkereskedőnk annyi mézet ad el, mint öt másik méhész együtt! Egy újabb abszurditás: van egy kamionos, aki azért veszi tőlünk a mézet, mert tudja, hogy a konkurenciánknak milyen a méze, mivel ő hozza neki kamionnal Romániából. A kiváló szerb akácmézzel egy jó vevőm ismertetett meg 6 éve: érezte, hogy valami nem stimmel vele, és kérte, nézzem meg én is. Most már az egyesület is harcol ellene. Az olcsó román mézzel mikor érünk el ide?

A megfelelő jogszabályi követelmények és a szigorú ellenőrzés hiánya olyan mértékű gazdasági hátrányt jelent a tisztességesen termelő, méhészkedésből megélni próbáló főállású méhésznek, amely már középtávon is fenntarthatatlan, nemhogy hosszú távon!

Édesapám sokszor mondja: Isten ne adja, hogy két egymást követő évben jó méztermés legyen. 2022-ben megtapasztalhattuk, hogy bizonytalan világgazdasági helyzetben nem kettő, hanem egy jobb év elég volt a magyar mézpiac bedőléséhez. Csodálkozunk, hogy nem kell az akácmézünk, miközben a rossz, fenntarthatatlan technológiánkból adódóan a méhészek egy része akaratlanul is mézhamisító! De ez már egy újabb vizsgálandó része a méhészkedésnek, rá is térünk mindjárt a méhészeti gyakorlatra, technológiára, amelyhez a Méhészet 2022. novemberi számában megjelent, fenntarthatóságról szóló cikket veszem alapul, kiegészítve a saját tapasztalataimmal, meglátásaimmal. (Folytatjuk.)

Stencli Ferenc,
Szob

Forrás: Méhészet

Szaklap, amelyben a cikk megjelent: