„A jogszabályok kapcsán ugyanez volt a konklúzió: nem a stabil, főállású termelőket védi a rendszer, hanem az ügyeskedőknek biztosít teret.” Az ügyeskedésnek van szinonimája is: rugalmasság, újítás, fejlesztés, vállalkozókedv, kísérletezés, nyitottság, új út keresése stb., míg a „stabil, főállású” lehet konzervatív, hagyománykövető, változás- (következésképpen fejlesztés-) ellenes, mindenkinél mindent jobban tudó és csináló, meg „az a jó, amit ötven éve így csinálunk” hozzáállású stb. Persze ez az általánosítás sem állja meg jobban a helyét, mint a cikkben említett skatulyázás.

A lényeg az, hogy a magyar méhészkedés technológiájában, termékszerkezetében és mentalitásában is megmaradt az őstermelői szinten, amiben oroszlánrésze volt az említett „régi szereplőknek, akik önerőből, hosszú évek, évtizedek alatt építették fel gazdaságukat, nem igazán tudták kihasználni az uniós forrásokat”. Én ezt úgy érzékelem, hogy nagyban hozzájárultak az elmaradás konzerválásához.

„…[M]ert azt tudni kell, hogy minden támogatás torzít is, ez egyszerű közgazdaságtan.” Az is közgazdaságtan, hogy minden profitot termelő tevékenység automatikusan kitermeli a saját konkurenciáját. Minél nagyobb ez a profit, annál gyorsabban, s mindez folytatódik, amíg a profit nullához nem közelít, sőt az alá nem megy. A méhészkedésben volt pénz (egy öreg méhésztárs visszaemlékezése jut eszembe, amikor azt mesélte, hogy a faluban az első fagylaltos kocsi megérkezésekor csak a méhész gyereke vásárolt fagylaltot, míg az egész utca sóvárogva nézte).

Nos, hová lett ez a pénz? Elment megélhetésre, autóra, televízióra, irhabundára stb. Mi maradt fejlesztésre, piacbővítésre, modernizálásra? Abszolút semmi. Miért nem? Minden méhész arra rendezkedett be, hogy mindez így fog menni az idők végezetéig. A fejlesztés legfeljebb annyi volt, hogy a méhész ráérő idejében még néhány (sok?) kaptárt összeszögelt. Ezért vagyunk még most is őstermelői szinten.

Próbálja meg valaki ugyanezt NB fekvőkaptárral. Ezt azoknak mondom, akik kritikai válaszként írták nekem, hogy mindenki olyan kaptárban méhészkedik, amit a legjobbnak tart. Ez jól hangzik, de sajnos ez nem hatékonyságon alapuló, hanem erősen szubjektív megítélés, amin a fejlődés régen túllépett. Itt most nem azt vitatom, hogy melyik kaptár a jobb, hanem a sokféleség okozta, idők folyamán halmozódó technológiai hátrányokat, lehetetlenné tett fejlesztéseket, elmaradt modernizálásokat. Mindez hozzáadott a „Gyengeségek: Sokszínű méhtartási és méztermelési technológia” listájához (lásd ugyanezen szám 25. o.: „A magyar méhészet jelenlegi helyzete…”).

„…[J]ött a teherautó, és mindenkitől elvitte a mézet hordóban, azonos áron” (ugyanezen cikk első része, októberi szám, 15. o.). Az ország valutaéhsége dotálta a méztermelést, közös kasszából finanszíroztak minden valutát termelő tevékenységet (vagyis más ágazatokkal termeltették meg a különbséget). Nem kellett versenyezni, nem kellett hatékonyabbnak lenni, nem kellett kiüvegezni, címkézni, hirdetni, nem kellett terméket változtatni, minden ment szépen, mint régen.

Azonban a nagy történelmi kísérlet csúfos kudarcba fulladt világszerte, pedig egyetemeken (is) tanították a szocializmus politikai gazdaságtanát (még doktorálni is lehetett belőle, meg tudományos fokozatot szerezni). Aztán kiderült, hogy nincs az a tervgazdálkodás, amelyik pótolná a piac hiányát. Stencli Ferenc jól mondja, hogy minden támogatás torzulást okoz, így az öregek által sokat emlegetett aranykor is egy torz gazdasági modellnek volt a következménye, vagyis megismételhetetlen marad örökre. A méhészetnek ezt a sokat emlegetett arany időszakát a társadalom egésze kudarcként élte meg.

Az egész cikkről kimondatlanul is lerí az engedélyezés és szabályozás igénye.

A fogyasztói társadalomban a fogyasztó kikényszeríteni a versenyt, amit semmilyen adminisztrációs intézkedéssel nem lehet tartósan befolyásolni. A német átlagfogyasztó nem kesereg azon, hogy a német méhészet gerincét a hobbiméhészek teszik ki. Csak az érdekli, hogy legyen áruválaszték, beleértve az alacsony árkategóriát is. Aztán ő majd dönt, hogy mit hajlandó megfizetni. Sajnálom, de ez a jövő.

Ki fogja elvégezni ezt a mészárosmunkát, és milyen szempontok és meghatalmazás alapján? A kaptárszám maximalizálása még csak elképzelhető, de hogyan lesz ez elosztva a méhészek között? Egyenlően? Ha nem, akkor minek az alapján? Nem lehet majd fejleszteni a maximalizálás miatt? Egyáltalán, hogyan lehet maximalizálni a méhészek számát?

Ha szigorú feltételekhez (elméleti és gyakorlati vizsga?) kötött engedélyek alapján, akkor mi a helyzet a meglévő, régóta működő, idős méhészekkel, akiknél a szellemi frissesség már nem azonos szintű egy tanult, fiatal vizsgázóval?

Attól tartok, hogy ez már akkor is késő lenne, ha ennek megvolna a kidolgozott módszere – ami nincs. Ha egyáltalán lehetséges lenne közös nevezőre jutni ebben a témában, az oly sok időt venne igénybe, hogy addigra nem sok hasznát látná ennek a méhésztársadalom.

Ennek megoldása már a fiatal nemzedékre marad, olyanokra, mint Stencli Ferenc, akik másokkal összefogva, okulva a múlt hibáin és mulasztásain, remélhetőleg egy jobb jövőt tudnak felvázolni az ágazatnak.

Csincsa Tibor,

Brit Columbia, Kanada