Láthatatlanok vagyunk
Egyik oldalt tehát ott áll a fogyasztó, aki a családtagként kezelt cicájához, kutyájához hasonló, megszokott bánásmódot várja a gazdálkodótól, és ha nem ezt látja, jönnek a fent idézett esetek. Hát a másik oldalon ki van? És szerintem itt van a probléma gyökere. Mert a másik oldalon nincsen senki.
A Magyar Mezőgazdaság Kiadó Youtube-csatornája tele van érdekes és izgalmas anyagokkal, csak éppen nem jutnak el kellő mértékben a célközönséghez. Miért? Átlapozva ma a köz- és kereskedelmi televíziók csatorna-kínálatát, nem találtam olyat, ami gazdálkodással foglalkozna. A híroldalakat is hiába pörgettem át. Talán jobb is. Az elmúlt években, ha mégis belefutottam olyan anyagokba, amikben feltűnt a gazdálkodó életmód, azok többnyire úgy tálalták a témát, hogy a zsebemben kinyílt a bicska. A gazda idős bácsi-néni, egy eltűnő világ nosztalgikus emléke. Esetleg lelkes fiatal, aki vidékre költözik, visszatér a gyökerekhez, háttérben kecskenyáj és romantikus naplemente. Érdekes kis színes hír, amin hamar átfut a médiafogyasztó. Márpedig ami láthatatlan, annak nincs súlya, és nincs érdekérvényesítő képessége. Miközben enni, ugye, mindenki szokott, jó esetben naponta többször is…
Magyar gazdák, a termékeink létezése alap, csak akkor tűnne föl, ha eltűnne az áruházi polcokról! (Ha ugyan nem helyettesítenék gyorsan külföldi áruval.)
Pedig az, hogy az embereket nem érdekli a gazdálkodás, egyszerűen nem igaz, mert ha ez így lenne, a Remény farmnak sem lennének sok százezres megtekintésű videói.
Látszani és láttatni
Annak idején azért kezdtem el írni a Mesék a Pipitértanyáról-sorozatot a saját gyerekeimnek, mert nem találtam olyan mesekönyvet a boltok polcain, ami a mi életformánkat mutatta volna be, amiben otthon érezhették volna magukat. Ez ma sincs másként.
Már lassan szeretett Fekete Istvánomra is megharagszom: István, földim, minek haltál meg? Ki írja meg a történeteinket, ki vezeti el a gazdálkodás iránt érdeklődőket a mezőgazdasági képzésekbe? Én ezekben a történetekben találtam haza egy olyan közegből, ahol a rokonok jellemhibának nézték, hogy mindenféle jószággal venném körül magam. A „paraszt” létformát pedig a múltba helyezték. És a ma parasztjáról még nem olvastam könyvet… (Ha van, ajánljon már nekem valaki!)
A mi hibánk is ám! Nem csak a fogyasztóé. A földet szeretjük, a jószágot szeretjük. Kihúzódtunk a városok szélére, aztán tanyavilágba, mezőgazdasági telephelyekre. Jobb az úgy nekünk, nincs szomszéd, nincs konfliktus kakaskukorékoláson, istállószagon. Bejövünk hetente egyszer piacra, esetleg gazdanapokra. Elég az nekünk.
2022-ben a KÁN kapcsán arról írtam, legyünk büszkék állatainkra, gazdaságainkra, mutassuk meg magunkat. Most azzal bővíteném, hogy ne csak egymásnak, mert azzal magában nem sokra megyünk.
A skanzenek ne valami távoli múltként mutassák be őseink gazdálkodási gyakorlatát, adjanak információt, mint Pityerszeren, vagy biztosítsanak lehetőséget kipróbálni régi eszközöket, technikákat, mint Szennában.
Mi pedig mondjuk el a történeteinket! Magyarázkodás helyett mutassuk meg őszintén, büszkén azt, hogyan élünk! Persze, nem lehet mindenki született youtuber, mint a Remény farm Annája és Dávidja. Akkor hogyan? Ki-ki a maga módján. Én most egy új mesesorozaton dolgozom, ami nem a gazdálkodásról szól, hanem a gazdálkodó, halászó, vadászó, rétjáró világ közegéről. Egyszer talán kiadják. Talán lesz majd, aki elolvassa.
Gondolkozzunk, Gazdatársak! Ha érvényesíteni akarjuk az érdekeinket, láthatóvá kell válnunk. Ha másnak is elege van abból, hogy termőföldeket, gazdaságokat rendre úgy hirdetnek meg az ingatlanpiacon, hogy szuper napelemparkot lehetne oda építeni, akkor tegyünk ellene! Várom, várjuk az újságba a javaslatokat, jó ötleteket, gyakorlatokat a kistermeloklapja@magyarmezogazdasag.hu címre!
Ez is érdekelheti:
