Hogyan érhetjük el, hogy a gazdálkodó életmóddal járó kötelezettségek elvégzése teher helyett természetes feladattá, sőt, belső szükségletté váljon a gyerekeink számára? Személyes tapasztalataim következnek.
Mikor a lányunk megszületett, még lakásban laktunk. Nagyfiunk érkezése adta meg a végső lökést, hogy kertes házba költözzünk. Ez a pár száz négyzetméteres kertvárosi telek messze volt az álmaimban élő 10 hektáros ökogazdaságtól. Ám nekem hatalmas lépés volt.
Pont azt, amit a leggyakrabban a gazdálkodó élet hátrányaként szoktak említeni: hogy a jószágot mindig meg kell etetni, ki kell ganézni. Akkor is, ha beteg vagy, akkor is, ha valami nagyon fáj. És ebben erő van. Megtartóerő. Kapcsolódás a gyökereinkhez, a hagyományainkhoz, és végsősoron az élet körforgásához. A Nap évről évre átfordul a tavaszba, a munkánkra szükség van, a munkánk teremt, és ha elvégezzük, a föld meghozza a termését. Mi mást adhatnék a gyerekeimnek? A digitális világot mindenképp meg fogják tapasztalni, de az élet odakint van. A földhöz mindig vissza lehet térni, akkor is, ha elvesztél.
Meg hát valljuk be, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ha már a férjem meg tudna élni kecskék nélkül, célszerű a gyerekeimet úgy nevelni, hogy ők viszont csak kecskével együtt tudjanak! De hogyan érjem ezt el?
A gyerekek első élményei
Mikor is legyenek azok az első élmények? Szerintem a legjobb az, ha születésüktől fogva az életük része az állatokkal való találkozás. Nagylányunknak babakorában szobacicák jutottak, nagyfiunkkal a háti hordozóban már tyúkokat etettem. És amint totyogni kezdett, ő is jött a galambdúchoz, az – akkor hároméves – nővére hordta neki a kisgalambokat. A kicsi fiunkkal még tovább mentünk, pár hónapos csecsemőként már kijárt velem kecskét fejni. Nekem nem volt segítségem, Málna kecskének viszont bőségesen volt teje. Úgyhogy a fiú a hordozóban asszisztálta végig a kecskefejést.
Így az első években a legnagyobb nehézségünk talán az volt, hogy a gyerekek csak módjával nyalják le a tyúkos-kecskés-nyulas-kutyás-macskás-galambos-fürjes kezüket. Őszinte leszek, totyogó korban még árgus szemmel üldöztem őket kis törlőkendőcskékkel a kezemben, de három-négy évesen, mikor már kijártak segíteni az esti bezárásnál, erre nem volt energiám. Elég sokszor bődültem, bődülök fel még ma is idegbajosan, hogy: „Édes Csillagom, köpd már ki a trágyás kezedet!” Meg: „Ne nyúlj az arcodhoz tyúkszaros kézzel!” Vagy nemes egyszerűséggel: „A kezeeed!”
Hogy ezen mennyire éri meg pörögni, jó kérdés. Persze, fontos a higiénia, rá kell szoktatni a gyerekeket a tisztességes kézmosásra. De a hat év alatt, mióta gyerekeim és állataim vannak, eddig egyetlen esetben kaptak el a gyerekek bőrgombát. Az is macskától eredt, nem haszonállattól. Ellenben az oviból heti rendszerességgel hordják haza a válogatott takonykórokat…
A figyelmeztetésekkel, azt hiszem, a középúton érdemes maradni, akár a tisztaságra, akár arra vonatkoznak, hogy hogyan lehet biztonsággal egy-egy állathoz hozzányúlni.
Engedd segíteni!
Mikor? Megint csak azt mondanám, minél hamarabb. Egy másfél-kétéves kisgyerek már tud zöldet tépni a tyúkoknak, be tudja nekik szórni, és élvezi is, hogy a madarak az ő munkájára összeszaladnak. Kicsit később, ha már önállóan jár, beszél, utasításainkat megérti és többé-kevésbé végre is hajtja, a nehézség az, hogy bár elég önállónak látszik ahhoz, hogy egy-egy pillanatra félrenézzünk, odébb lépjünk, ám ilyenkor történik a baj. Volt egy hatalmas, gyönyörű, pofátlan kakasunk, Kacki. Lányunkat megcsípte, nagyfiunkat később szabályosan felrúgta.
Mert ha csak elrángatjuk, vagy ezek után nem engedjük próbálkozni, könnyen elveszítheti a kompetenciaérzését. Félni fog az állatoktól, és megrendül a bizalma saját képességeiben. Lányunknál egy bot segített, amit rémisztően kiabálva lóbált a bűnös felé. Először ott álltam mellette. Lányunk megtanulta leküzdeni a félelmét, a kakas is kapott párat a bottal, és tisztelni kezdte a kicsi gazdaasszonyt. Ekkor már odébb is mehettem. Fiunk esete más volt. Mikor a kétéves gyereknek nekiment, Kacki megváltotta az egyirányú jegyet a pörköltlébe. Viszont fiunkat is bevontam a dologba, végigasszisztálta a pucolást, a belezést, és lelkesen falatozott a pörköltből. (Más a helyzet persze, ha olyan állatról van szó, ami komoly sérülést okozhat a gyereknek. Ilyen esetekkor alapvetően is máshogy, máskor engedjük oda a gyereket.)
