A tél vége felé, az egyik hűvös estén találtam rá egy hirdetésre egy amerikai akita növendékkutyusról, aki úgymond „szerelem volt első látásra”. Emlékeztetett egy régi kutyánkra, és valami volt benne, ami miatt úgy éreztem, különleges. Jelenleg így két akitával színesebbek számomra a szürke hétköznapok – Honey-val és Max-szel. Érdekes, mennyire hasonlítanak és különböznek egyszerre. Mindkettőjüknek határozottságra van szüksége, mert elég akaratosak és önfejűek, de mindemellett kamatoztatják a velük töltött időt, gyorsan tanulnak. Max valamivel higgadtabb, Honey nagyon izgága és rettentően kleptomániás, ami Max-re egyáltalán nem jellemző. Max már most, egyévesen védelmező. Ami azonban számomra az eddigi kutyáimhoz képest újdonság,
Sokkal inkább látszik rajta, hogy foglalkozom vele, gyakrabban jön oda hozzám, mint a családom többi tagjához,
és könnyebben is szót fogad nekem, mint a többieknek. A két akita fajta közt a küllemi különbségek is egyre szembetűnőbbek (hozzá kell tenni, hogy az amerikai kan, míg a japán szuka): Max hatalmas termetű, robusztus, míg Honey jóval kisebb, finomabb testalkatú.
Mivel csak a saját tapasztalataimat tudom megosztani, így lehetséges, hogy másnak másféle észrevételei vannak egy adott fajta bizonyos egyedével kapcsolatban.
Ha teljesen őszinte szeretnék lenni, valóban az összes négylábú barátomtól tanultam valamit a világról, a kutyákról, a velük való törődésről, hiszen felelősséggel tartozunk értük, az örökbefogadásuktól egészen az utolsó lélegzetvételükig – ezért cserébe ők a legjobb barátaink, védelmezőink. Ha most lehetőségem lenne újrakezdeni, ismét őket választanám, mindent úgy szeretnék, ahogy történt, hiszen valóban az összes kutyámnak fontos szerepe volt az életemben. A legfontosabb pedig, amit megtanultam tőlük:
