Ha most a logika mentén továbblépünk, azt is tudjuk, hogy ennek a 7 százaléknak a 9-11 százalékát adja az agrárium, ez pedig rövidke szorzással azt bizonyítja, hogy az EU mezőgazdasága a klímaváltozást okozó hatások közül mindössze 0,7 százalékban részesül. Ezt az értéket, mint véres lobogót lengetik, mondván, hogy mi tesszük tönkre a Földet. Pedig csak némi matematikára lett volna szükség belátni azt, ami egyébként evidens: nem a mezőgazdaság a klímaváltozás legfőbb mozgatója. Ha pedig egy kicsit szélesebb horizonton gondolkodnának, akkor könnyen rájöhetnének, hogy a növénytermesztés az egyetlen olyan ágazat, amely előzőleg széndioxidot köt le és von ki a levegőből. Ebből állít elő szerves anyagot, majd abból az állattenyésztésből jelenik meg üvegházhatású gáz is, de több aligha annál, mint amiből az egész folyamat elindul. Azt vegyük már észre, hogy az Európai Unió mezőgazdaságának 0,7 százalékos részaránya nem több a kerekítési hibahatárnál. Viszont számunkra sajnálatos, hogy a köz Magyarországon is az európai átlagnak megfelelően vélekedik. Azokban a bizonyos vitákban vajon mindenki tisztában van vele, hogy mit okoz a közlekedés, mit okoznak a repülőgépek vagy más egyéb ágazatok? A mezőgazdaság nem dinitrogénoxid-kibocsátó, ez a motorok kipufogó gázában jelenik meg, s egy N2O hatása 314 széndioxiddal ekvivalens.

Magyarország összesen körülbelül 20-25 millió ember számára tud élelmiszert előállítani. Ez pedig azt jelenti, hogy a saját fogyasztáson felül 10-15 millió embernek való élelmiszernek kell megtalálni az exportpiacát. Ez a piac sajnálatos módon egybeesik azzal, ahová az ukránok is szállítanak. A magyarok 2,5 millió tonnányi búzatöbblete nem nagyon rengeti meg a világ gabonakereskedelmét, mi nem vagyunk sem piacbefolyásolók, sem ármeghatározóak. Ha mi nem engedünk be hozzánk semmit, akkor velünk szemben is ugyanazt fogják alkalmazni. Tetszik vagy nem, a megoldás, hogy észrevesszük: a régi módon már nem megy a gazdálkodás. A világ megváltozott körülöttünk, éppen ezért nekünk is meg kell változni. Ezt el kell fogadnunk, bármennyire is nehéz ez sokaknak, s erre szintén az agrárminiszter hívta fel a figyelmet. Tudnunk kell olyan terméket előállítani, amilyet más nem csinál, vagy mi abban jobbak vagyunk. Ehhez viszont kell az összefogás, mert anélkül aztán végképp semmi esélyünk. A részigényeket kell felkutatnunk, olyanokra kell a figyelmet fordítanunk, hogy az étkezésben mi a divatos, mi az egészséges, mi a trendi. A változtatás kétirányú lehet. Az egyik, hogy az intenzívek még intenzívebbekké válnak, ami beruházással, automatizálással, a precízió elterjesztésével jár, de egyben az önköltséget is csökkenti. A másik lehetőség, amikor a bio- vagy az ökotermelést vesszük célba. Itt viszont meghatározó, hogy mennyi a valós igény, nehogy átessünk a ló túlsó oldalára. Lehetőségeink vannak, csak észre kéne azokat venni. Sokkal több szerepet kell szánjunk a szántóföldi zöldségtermesztésnek vagy a gyümölcstermesztésnek. A csemegeszőlőnek – amelyiknek a hektáronkénti termelési értéke 10 millió forint – a 80 százalékát importáljuk. Dühítő az is, amit a burgonyával, a hagymával, a fokhagymával vagyunk kénytelenek elszenvedni. Végezetül még egyszer az összefogásról. Nagy István erre is hozott fel követésre méltó jó példát. Szentes környékén a prímőr kertészek összefogtak (98%-os arányban), és a korábbi 150 fajta termék helyett ma csak hárommal foglalkoznak, de ebben az európai piacon is meghatározóak tudnak lenni. A paprikáról van szó, naponta 27-30 kamiont raknak meg, s szállítják a vevőknek. S mindez az összefogás elvitathatatlan előnye. Nálunk ugyan elég sok emberben még erős averzió él és hat, de ha nincs más út és ha van jó példa, akkor a jövő csak ez lehet.