Szurikátát állatkertből lakásba?

Állatkertekben járva sokakban felmerül, milyen jó volna ezt vagy azt az állatot hazavinni. Az egyik a színével, a másik bizarr megjelenésével, a harmadik érdekes viselkedésével, a negyedik meg egyszerűen csak azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy aranyos. szurikátát

Szerencsére az állatkerti állatok közül mostanában csak azok a fajok terjedtek el a társállattartók körében, amelyek valóban jól gondozhatók otthon, például egyes hüllők, madarak vagy kis rágcsálók.

Néhányan azonban többre vágynak, s valami igazán egzotikus „cukisággal” szeretnék megosztani életüket. Például egy szurikátával. Rögtön az elején le kell szögeznem: nem jó ötlet!

Ám mielőtt e sarkos kijelentésem magyarázatára rátérnék, nem árt pár szót ejteni a vadon élő szurikátákról.

E mongúzfélék családjába tartozó ragadozó Afrika déli és délnyugati részének száraz szavannáit, félsivatagos területeit és kötött talajú sivatagjait lakja.

A kötött talajra azért van szüksége, hogy a föld alatti járatai be ne omoljanak. Fontos számukra a nyílt tér, hogy az őrszemeik időben fel tudják fedezni a rájuk leselkedő veszélyt. A szurikáta általában 10-30 fős csoportokban él, amelyek 2-3 családból állnak. A családok egy szaporodóképes párból és azok 2-5 kölykéből tevődnek össze.

A családon belül csak a szülőpár szaporodik, de a fiatalabb kölykök ellátásában az idősebbek is részt vesznek.

Fontos számukra a többszintes, hosszú, maguk készítette járatrendszer, amelynek legmélyebb pontja nagyjából három méter mélyen helyezkedik el a föld alatt. Itt töltik az éjszakát, a legforróbb déli órákat és a hideg időszakot. A nőstények 11 hetes vemhességi idő után hozzák világra a kölyköket, fűvel bélelt földalatti vackukban. Élőhelyükön a legtöbb kölyök október és április között jön világra. A fiatalok nagyjából 10 hetesen már önállósodnak, szüleik méretét nagyjából 6 hónaposan érik el. Táplálékuk rendkívül változatos, ám leginkább ízeltlábúakból áll. Még a mérges pókok és skorpiók sincsenek biztonságban tőlük.

A skorpiók mérge ellen nem immunisak, a szülők tanítják meg kölykeiket arra, miképp kell a méregtövist gyorsan és biztonságosan leharapni.

A rovarokat a föld alatt is megérzik, és éles, hosszú karmaikkal kikaparják őket. A gerinctelenek mellett némi növényi táplálékot is fogyasztanak, de nem vetik meg a hüllőket, madártojásokat és kisemlősöket sem. A természetben sok ellenségük van, leginkább ragadozó madarak és kígyók vadásznak rájuk. Állatkertekben 10-12 évig élnek.

A szurikáta szerencsére nem veszélyeztetett, állatkerti állománya is folyamatosan gyarapodik.

Lehet-e társállat?

szurikáta Magyarországon az első szurikátákat – tudomásom szerint – úgy hatvan évvel ezelőtt a Budapesti Állatkertben láthatta a közönség, kezdetben meglehetősen „egyszerű” körülmények között, a rágcsálóházban. Később azonban már tágas férőhelyet birtokolhattak.

Később a veszprémi, majd a nyíregyházai és a pécsi állatkertbe érkezett néhány egyed.

Ekkorra ugyan már nem számított ritkaságnak, ám beszerzése mégsem volt egyszerű, mert a látványos közönségkedvencért sorban álltak az állatkertek. Így történhetett meg, hogy a Miskolci Vadasparkban átadott korszerű férőhelyükre is csak hosszú idő után költözhettek be az első egyedek. Ma már csaknem minden nagyobb állatkertben látható a faj, és egyre gyakoribb a magánállatkertekben is.

Szerencsére sokhelyütt már szépen szaporodnak, így a beszerzésük sem ördöngösség.

Ennek ellenére magánszemélyeknek házi kedvencként mégsem ajánlhatom. Igaz, beszerzésük és gondozásuk nem nehéz. Azonban figyelembe véve speciális táplálékukat és férőhelyük téli energiafogyasztását, tartásuk költséges. Szállásuk építése is tetemes kiadással jár.

A szurikáták mozgékonyak, ezért mindenképpen terjedelmes kifutót igényelnek, ahol legyen néhány olyan magaslat – domb, fatörzs stb. –, ahonnan az őrszem kiláthat.

Ellenkező esetben az állatok stresszelnek. A kerítés lehet alacsony, de mindenképpen megmászhatatlan anyagból készüljön; jó megoldás lehet az edzettüveg-fal. A kifutót és az állatházat úgy alakítsuk ki, hogy az állatok tudjanak ásni – ez lételemük –, ám ne tudják onnan kiásni magukat! Ha járatot ásnak, a föld ne omolhasson rájuk, ezért mindenképpen kötött talajra (és nem homokra) van szükség. Jó megoldás, ha eternitcsöveket süllyesztünk a talajba.

Legalább egy pár

A szurikáták csak csoportban vagy párban érzik jól magukat, a magányosan tartott egyed szenved. A felnőtt példányok összeszoktatása viszont nagyon problémás, akár meg is ölhetik egymást.

A szakirodalom szerint a három hónapos kor a legideálisabb az összeszoktatásra. Hőigényesek, nedves, hideg időben feltétlenül fűtött helyiségre és infralámpa-napozóra van szükségük. Táplálásuk ugyan egyszerű, de nem olcsó. Fő kosztjuk az ízeltlábú: tücsök, sáska, lisztkukac (ennek adagolását nem szabad túlzásba vinni), gyászbogárlárva, tojás, egér, darált marha- vagy csirkehús, valamint vitamin és csonterősítő. Némelyik szurikáta meglehetősen válogatós, ám ekkor sem kaphat egysíkú kosztot! Friss ivóvíz mindig legyen előttük!

A szurikáta tartása nem egyszerű, és mindegyik egyed haraphat, de vannak majdnem szelíd egyedek is köztük

Néha egészen szelíd szurikátákkal is lehet találkozni. Ők többnyire születésüktől fogva mesterségesen nevelt egyedek, amelyeket már nem lehetett visszahelyezni a csoportba.

Egyébként még a kölyökként beszerzett szurikátákból sem lesz pátyolgatható kedvenc, legfeljebb hívásra odajönnek az emberhez, és kézből elveszik a táplálékot.

Minden szurikáta más-más egyéniség, lehetnek vadócok és majdnem(!) szelídek közöttük. Ám mindegyik haraphat – ezért kisgyermek mellé nem valók!

Ez is érdekelheti:

Állatjóléti megfontolásból tiltanák meg egy közkedvelt kutyafajta tenyésztését

Dámbikából is lehet celeb

Szaklap, amelyben a cikk megjelent: