A nemesítés mindenekelőtt a csíraplazmabank létrehozatalára fókuszált, hiszen a nemesítőknek nem volt ismeretük azzal kapcsolatban, hogy melyik Impatiens-faj fogékony a Plasmopara obducens fertőzésére. A nemzetség mintegy 200-250 fajt számlál, többségük magángyűjteményekből került a nemesítési központba. A kutatók megállapították, hogy egyebek közt az Impatiens walleriana, az Impatiens balsamina, az Impatiens capensis, az Impatiens hochstetteri és az Impatiens auricoma fogékony a peronoszpóra fertőzésére, míg vannak alapvetően rezisztens fajok, így például az Impatiens balfourii, az Impatiens flaccida, az Impatiens niamniamensis és az Impatiens repens is. Végül 25 Impatiens-fajjal végeztek további genetikai vizsgálatokat.
Mesterséges hibridizáció
A hibridizációt laboratóriumi körülmények között végezték, ahol először is speciális táptalajra volt szükség a megfelelő csírázás érdekében. A kutatócsoport részletesen beszámol arról, hogy a fruktóz helyett glükóz, a C-vitamin helyett kalcium-aszkorbát alkalmazása, valamint glutamin táptalajhoz adása szinte a maximumra emelte a csírázási rátát. A fejlett ováriumokat 13 nappal a beporzást követően vették le a növényről. Ezt az időpontot szintén ki kellett kísérletezni, ahogyan magát a beporzás folyamatát is ki kellett fejleszteniük.
Emellett pedig a bibe boncolásánál a növény barnás színű fenolokat választ ki, ami még tovább nehezíti a keresztbeporzást. További gondot jelentett, hogy sok esetben a mesterségesen megtermékenyített virágok még érés előtt lehullottak – ennek megakadályozására kinetint alkalmaztak, amely hatásos volt.
A következő megoldandó kérdés az volt, hogy a beporzást követően hány nap elteltével a legjobb az ováriumokat a táptalajra tenni. Ha ez túl korán történt, akkor az ovárium még nem volt elég fejlett és elpusztult a laboratóriumban, a túl későn táptalajra helyezettek nagy részénél pedig az embrió spontán elpusztult, mivel a magot természetes körülmények között nem volt képes kinevelni – ezért van szükség a mikroszaporító laboratóriumi körülményekre. Tulajdonképpen minden interspecifikus keresztezésnek megvolt a maga legjobb időpontja a 7-14 nap között, de talán a 13. nap az optimális.
Hatékony keresztezések
Sok idővel ezek után megérkeztek az első részeredmények. Először is egy himalájai géncentrumú csoportot találtak, amellyel jóval eredményesebb volt a keresztezés, mint a többivel. Ez utóbbiak többnyire önszaporításra, önvetésre képes egynyári fajok, és sok közülük peronoszpóra-ellenálló – ami egy dísznövény esetében igen fontos tulajdonság –, valamint gazdag szín- és formavilággal rendelkezik.
A keresztezett interspecifikus egyedek ugyanakkor már nem rendelkeztek agresszív terjedési tulajdonsággal, mivel nagy mennyiségben sterilek lettek.
