A kacsafarkú szender faját először 1758-ban írta le a nagy svéd természettudó, Carl von Linné. A szender elnevezése pedig Frivaldszky Imrétől, egy XIX. századi természettudóstól származik, aki rengeteg rovar nevét alkotta meg a nyelvújítók példáját követve. A szender szóval a zúgólepkéknek is nevezett lepkecsaládot illette, mivel ezek többsége a természet elszenderedése után, estefelé kezdenek el repülni vagy, mert ezek a lepkék nap közben szenderegnek.
Zöld vagy barna hernyóját fekete pontok fedik. Hátoldalán két fehér vagy vöröses, hosszanti vonal fut, lábai felett is van egy sárga vonal. Kékes színű szarvának vége fekete és feketék a légzőnyílások is. Összehúzott levelek között készített laza szövedékben bábozódik. A báb barnás vagy kékesszürke, hátoldalán feketésbarna hosszanti sávval.
Potrohukon fekete-fehér farpamacs van, innen a kacsafarok elnevezés. Ez a testrész különösen fontos a gyors repüléskor, és még hasznosabb kormányszervnek bizonyul. Csápjuk az európai fajokon többnyire orsóidomú, a végén gyakran finom kampócskával. Felső része pikkelyes, alsó része szőrös, a hímé csomósan álló szőrpillákkal borított. Akárcsak a kolibri, egy helyben repülve szívogatja pödörnyelvével a virágok nektárját, főként a galaj-, imola- és tyúkhúrfajokat. Hihetetlen gyorsan vált virágról virágra, megfigyeltek már olyan példányt, amelyik négy perc alatt több mint négyszáz virágra szállt.
Vándorló faj lévén nappal repül. A délről érkező példányok március-áprilisban jelennek meg, majd két nemzedéke május-júliusban, illetve augusztus-októberben repül tovább. A nálunk maradó példányok rendszerint nem tudnak áttelelni, azonban épületek belsejében és egyéb védett helyeken egy-egy egyed túlélheti a telet.
Ez is érdekelhet:
