Sőt, ha valaki netán nem eszik libamájat, abba még nem pusztul bele, és vannak, akik a hízott libamáj előállításának és fogyasztásának a megakadályozásában látják életük értelmét. Nálunk ez egy olyan állattenyésztési ágazat, amelynek a munkaerőigénye meghaladja a többiét, s ezért napjainkban még nagyobb gondot jelent a generációváltás a liba- és a kacsatartásban. Az ágazat visszaesésében közrejátszik az is, hogy a közel-keleti igények kielégítése miatt hazánkban is működött a kóservágás, de a térségben kiújult háborús állapotok miatt ez a lehetőségünk is elúszni látszik. Mondhatni, a hízott libát tartók számára kialakult egy igazi hátba szúrós állapot. A magyarországi víziszárnyas-ágazat helyzetéről, szakmai kihívásairól, a lehetőségeiről és a gazdálkodáshoz kapcsolódó egyéb dolgokról kérdeztük Szabó Miklóst, a debreceni Tranzit Csoport alapító tulajdonosát.

Röviden jellemezve a liba- és a kacsatartás helyzetét az állapítható meg, hogy a magyar víziszárnyas-ágazat nincs túl jó helyzetben, a pályaíve meglehetősen borús képet mutat. Természetesen nem azért foglalkoznak évtizedek óta ezzel a két állattal, hogy megadólag felemeljék a kezüket, hanem folyamatosan keresik a kilábalás lehetőségeit.

A lehetőség ugyan csak két utat kínál az ágazat valamennyi szereplője számára: vagy teljes egészében újjáélesztjük a kacsa- és a libavertikumot, vagy magára hagyjuk, hogy elsorvadjon. Mivel a magyarok számára a liba hungarikum, ez utóbbi nem járható út, helyette más megoldást kell választanunk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az akár hungarikumnak is nevezhető lúd afféle vidékmegtartó erővel bír hazánkban.

A Tranzit Csoport, mint az ágazatban alapvetően érdekelt cég, éppen ezért nem a visszalépést választotta mint irányt, hanem teljes erővel a kilábalásra voksolt. Bármennyire is meghatározó ez a vállalkozás a magyar víziszárnyas-tartásban és -tenyésztésben, azzal is tisztában vannak, hogy a sikerhez valamennyi résztvevő kollektív összefogása szükséges. Ez egyszerre érvényes a gazdasági szereplőkre, a termelőkre, a vágóhidakra és a feldolgozókra, de nem vonhatja ki magát ebből a gazdaságpolitika és a finanszírozás sem. Ehhez először is fel kell mérni, meg kell vizsgálni, hol tart ma a magyar víziszárnyas-ágazat.

Takarmányigény

Világszerte, így hazánkban is két időponthoz kapcsolódik szorosan a libafogyasztás. Ám ahhoz, hogy ezt megtehessük, először fel kell nevelni a jószágot, ami nem olcsó mulatság.

Az összehasonlítást folytatva, a kacsát 6-6,5 hétig hízlalják, ugyanakkor a fagyasztott libát, tehát nem a frissen vágottat, 14-16 hétig táplálják elég intenzíven. Ennek megfelelően alakul a két állat testtömege, mert a kacsa végsúlya 3,10 kiló, egy szép karácsonyi vagy Márton-napi lúd 6,5-8 kilo­grammot nyom. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a libánál az ivari különbségek megmutatkoznak a vágási testtömegben is, a kacsánál ilyet nem tapasztalunk. További meghatározó különbség, hogy a felneveléshez a kacsánál 1 kiló élő testtömeghez 2,1 kilogramm táp szükséges, miközben a libánál ez a mennyiség majdnem kétszeres, mert 1 kiló élő testtömeg előállításához 3,8-4,1 kilogramm táp szükséges. A felnevelése során a liba tehát megeszik mintegy 28-29 kiló takarmányt, bár a fagyos liba előállításánál ez valamivel kevesebb, ott az átlagos takarmányfelhasználás darabonként 25 kilogrammot tesz ki. Ha az összes típusú libatartást nézzük, akkor Magyarországon ennek az ágazatnak az éves takarmányigénye 35-36 ezer tonna táp.

Az ügynek itt még nincs vége, mert számolni kell a törzsállomány tartásával is, ami tovább növeli az évenkénti takarmányigényt, közel járunk az igazsághoz, ha 80-100 ezer tonnával kalkulálunk. Némi visszatekintést nem árt tennünk a józan megítélés miatt. Ha az évtizedekkel ezelőtti megszokottal, a 8 millió libával számolnánk, akkor ahhoz 320 ezer tonna táp lenne ennek az ágazatnak az igénye. Sajnos ettől oly messze vagyunk, mint ama Makó honvéd Jeruzsálemtől.

Amennyiben a pecsenyekacsa és a mulárd kacsa adatait nézzük, akkor állatonként külön-külön 6,5 kiló takarmányt kell beterveznünk. A hazai teljes kacsaállománnyal számolva a törzstenyészetet is figyelembe véve, ennek az ágazatnak az éves takar­mányigénye mintegy 200 ezer tonnára rúg. A számolás végeredménye pedig meglehetősen egyszerű. A magyar víziszárnyas-ágazat éves takarmányigénye meghaladja a 300 ezer tonnát, az bizony a magyar gabonatermesztők számára már érzékeny tételnek számít. Most ezt is kockáztatjuk azzal, hogy Kínából szinte ellenőrizetlenül érkezik az Európai Unióba a kacsaimport.