Az atka gazdakeresési viselkedése, valamint a gazdaméhtől és környezetüktől származó, a Varroa szaporodását szabályozó kémiai jelzések természete arra utal, hogy az atka érzékeli az erősen illékony és az alacsony illékonyságú jelzéseket, így mind a szagló, mind az ízlelési szenzoros receptorai érintettek. Ezek a szenzoros receptorok elsősorban az atka mellső lábaiban és a szájnyílása körüli régióban (2. ábra) találhatók. Valójában járás közben az atka általában a talaj fölé emeli mellső lábait, hasonlóan más ízeltlábúak csápjaihoz, ami arra utal, hogy az elülső lábakat elsősorban illékony anyagok észlelésére lehet használni. Az egyes mellső lábak disztális részén található szaglószerv kemoszenzoros érzékszervekből, úgynevezett szenzillákból áll, amelyekből kilenc egy „gödör” belsejében helyezkedik el, további kilenc pedig körülötte található. A gödörszenzillák közül legalább egy, és a környező szenzillák közül négy esetében a morfológiájuk alapján azt gyanították, hogy az ízlelésben van szerepük. Az izolált mellső lábak elektrofiziológiailag reagálnak mind a dajka-, mind a gyűjtőméhek illékony anyagaira és feromonjára (E-β-ocimén).
További kémiai-ökológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a hím Varroa női feromonokat észlel a mellső lábán lévő érzékszerveivel. Mindezek a megállapítások fontosak a V. destructor párzási viselkedésének, a már fedett sejtekhez közeli fias sejtek felkutatásának és elfoglalásának jobb megértéséhez.
Tudjuk, hogy a V. destructor képes utánozni a méhek kutikuláris szénhidrogénjeit különböző stádiumokban. Úgy tűnik, hogy ez a mimika gyorsan alkalmazkodik, mivel a Varroa képes befogadni egy új, mesterségesen adott gazda kutikuláris szénhidrogén-profilját. Ez a mimika passzív képességnek számít, mert még ha elpusztul is, a Varroa továbbra is utánozza a kutikuláris szénhidrogéneket.
Egy adott méhészeten vagy telepen belül a V. destructor különböző haplotípusai találhatók, biztosítva a genetikai áramlást az atkanépességban. (Haplotípus = haploid genotípus, olyan allélok csoportja, amelyeket az adott szervezet egyetlen szülőtől örökölt.) A V. jacobsoni és a V. destructor nagyon eltérő evolúciós pályát mutat szétválásuk óta. E különbségek ellenére úgy tűnik, hogy a két alfajnak megvan a lehetősége a hibridizációra. Ha ez a helyzet, a hibridizációs események egy új Varroa-fajt eredményezhetnek, amely valószínűleg még kártékonyabb, ami nagyobb kockázatot jelent a méhek számára, és még nagyobb kihívás a méhészeknek.
Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a méhek és a Varroa atka közötti gazda-élősködő kapcsolatot tulajdonképpen háromirányú kapcsolatnak kell tekinteni, mivel a Varroa jelenléte szorosan összefügg számos méhvírussal a családokban. Ezek közül először két vírusfaj, a szárnytorzulásért felelős vírus (deformed wing virus, DWV) és a heveny méhbénulás vírusa (acute bee paralysis virus, ABPV) esetében írták le a Varroa általi, egyértelmű átvitelt.
Az elmúlt évtizedben új, Varroához köthető vírusokat és variánsokat fedeztek fel az atka által fertőzött méhekben, és a DWV és az atka közötti kapcsolat megerősítést nyert bizonyos DWV-variánsok esetében. Új variánsokat és vírusfajokat is leírtak kifejezetten az atkában is: Varroa destructor virus, VDV. A Varroa atkákból izolált Varroa destructor vírus 1 (VDV1) azonban 84 százalékban azonos a DWV-vel. A VDV-5, VDV-3 és VDV-2 képes replikálódni a V. destructorban, de az A. melliferában nem, ami arra utal, hogy jelenlétük a mézelőméhekben a Varroa táplálkozási viselkedésének köszönhető. Egyes kutatók szerint az atkákat megfertőző vírusok egy része megváltoztathatja a Varroa viselkedését, ami új kilátásokat jelent az atka elpusztítására szolgáló célpontok megtalálásához. A méheket fertőző vírusközösségre gyakorolt hatásához hasonlóan, az atka valószínűleg megváltoztatja a méh mikrobiomját is, de ez még egy feltárásra váró terület.
Bagóné dr. Vántus Viola
tudományos munkatárs,
PTE ÁOK Biokémiai és Orvosi Kémiai Intézet
