Így hiába lett vége a hordásnak, a mi munkánk csak most kezdődik igazán: a legfontosabb ilyenkor, hogy fenntartsuk az anyák petézési lendületét. Erre több módszer is létezik, amelyek közül most a szárazcukros etetésről lesz szó részletesebben.

A serkentő etetés szerepe

A nyár végének közeledtével a télre való felkészülési munkálatok kezdődnek meg: gondoskodnunk kell a telelő élelemkészletről, az atkairtásról és a megfelelő mennyiségű és minőségű népességről. Ez utóbbit egyfelől úgy tudjuk biztosítani, ha serkentő etetéssel hozzájárulunk az anyák petézésének fenntartásához. Másfelől pedig oda kell figyelnünk arra is, hogy az élelemkészlet feldolgozásával ne használódjanak el túlságosan a kikelő méhek.

Tehát ha elegendő nagyságú családokkal akarunk a télbe menni, akkor minden esetben célszerű a hordástalan hetekben serkentő etetést alkalmazni. Ezzel egy gyengébb hordást utánzunk, ami arra készteti az anyákat, hogy fenntartsák a peterakás mértékét. Arra vigyázzunk, hogy a nagyobb fiasítás nagyobb fogyasztást is jelent, így a kis adagokban végzett serkentés azt feltételezi, hogy a család rendelkezik a szükséges élelemkészlettel, amelyből majd a fiasítást tudja gondozni. Ha nem így van, először nagyobb adagokban, sűrűbb cukorsziruppal pótoljuk az élelmet, és csak ezt követően kezdjük meg a serkentést!

A serkentés során jellemzően híg szirupot szoktunk kisebb adagokban, de nagyobb gyakorisággal adni a családoknak. Azonban a hordástalan, meleg, nyár végi időszakban könnyebben alakul ki kutatás és rablás, így híg sziruppal serkenteni csak körülményesen, az esti órákban lehet, ha nem akarunk bajt magunknak. Erre a nehézségre jelent megoldást a szárazcukros etetés, vagy egyszerűen csak szárazetetés.

A vándortanyák etetési módszere

Már ÖRÖSI is írt erről a módszerről, nála azonban a vándorlás egyik lehetséges etetési módja ez. Méhek között című, talán mindannyiunk által ismert művében így ír róla:

„Megesik, hogy a méhek nem gyűjthetnek a vándortanyán. Ha nincs elég élelmük, etetni kell őket. Az etetés terhes és kényes, mert a méhészek nagy része nem tud hosszasan ott időzni, a folyékony eleség pedig könnyen rablást okoz. Kényelmes és veszélytelen azonban az etetés száraz kristálycukorral. A felső keretlécekre akkora bőrlemezt terítünk, hogy a méhek köröskörül könnyen följárhassanak. Arra hintjük a cukrot 1-2 cm-es rétegben. Gyengén meghintjük vízzel […]. Ha a méhek rászoktak, később már egészen szárazon kapják a cukrot. A család lassacskán feloldja a kristályokat. Hosszú ideig tart, míg a cukrot elhordja. Minél apróbb szemű a cukor, annál jobb.

Ha azonban a családnak olyan kevés az élelme, hogy sürgős segítségre szorul, a lassan felhasználható kristálycukor nem jó. Szörppel […] kell etetni.” (Örösi Pál Zoltán: Méhek között. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1957.)

Láthatjuk tehát, hogy nála is sokkal inkább jelent serkentést, mint élelempótlást, mivel az ilyen módon bejuttatott cukrot a méhek vontatottan hordják el.