Megoszlanak a vélemények arról, melyik az igazi alanyként, de igazából mindkettőnek van létjogosultsága nálunk, mivel eléggé eltérő körülményeknek kell megfelelniük a növényeknek. Ahol gyakoriak a tavaszi fagyok, ott érdemesebb virginiai alanyban gondolkodni, ahol viszont nem fenyeget ez a veszély, de szükséges lehet, hogy a fa erősebben növekedjen, ott a lótuszalany lehet a megoldás. Aki nem biztos benne, és van helye, érdemes mindkettővel próbálkozni és saját tapasztalatot gyűjteni.

Ha nem sikerül elsőre, nem biztos, hogy fel kell adnunk, próbálkozzunk a kert más helyén, esetleg más fajtával. Saját tapasztalatom szerint még pár méter is számít, ha a mikroklíma kedvező, sokkal jobban fejlődik a fa.

Ha megvan a hely, utánanéztünk, nekünk milyen alany lehet a legjobb, akkor jöhet a fajtaválasztás. Ez szintén nem egyszerű kérdés. Míg az első datolyaszilvámat még a kilencvenes évek végén úgy vettem, hogy tessék, datolyaszilva-csemete, addig ma számtalan fajta közül választhatunk, ha körülnézünk. Érdemes utánaolvasni a fajtáknak, és a döntésben a saját ízlésünk is sokat számít.

Kezdetben csak az utóbbi létezett (ezeknél a gyümölcsöknél a csersav lebomlása ugyanúgy működik, mint a nálunk is termő som vagy naspolya esetében: leszedés után utóérlelés hatására a csersav lebomlik, és a gyümölcs ehető lesz). Később viszont megjelentek a csersavmentes fajták is: ezek érlelés nélkül is ehetőek, édesek. A különbség a gyümölcs állagában lesz: a csersavas fajták utóérve puhák, krémes húsúak, a csersavmentesek rághatóbb állagúak (természetesen ezeket is lehet pépesre érlelni). A magam részéről jobban kedvelem a „haraphatóbb” gyümölcsöt, így én már csersavmentes fajtákat ültetek csak a meglévő csersavasak mellé.