A magyar identitás szerves részét képezi hosszú évszázadok óta a lótartás és a lovaglás, arra ellenben már csak a modern kor embere adta meg a választ, hogy vajon felmenőink milyen lovak hátán érkezhettek a Kárpát-medencébe.
Felmerült például, hogy a XIII. században IV. Béla udvarába érkező kunok hátasaira miért térnek ki külön korabeli leírásokban a krónikások – és jellemzik őket rövid lábú, nagy fejű, szőrös állatokként – ha a magyarokéi is éppen ilyenek voltak.
A megingathatatlan tudományos álláspont
2007-ben tenyésztők egy csoportjának kezdeményezésére honfoglaláskori sírokban talált lócsont-maradványokat vetettek alá mitokondriális DNS vizsgálatoknak.
A kutatás eredményeit Priskin Katalin PhD értekezésben (Szegedi Tudományegyetem – MTA Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézet Biológia Doktori Iskola) publikálta „A Kárpát-medence avar és honfoglalás kori lóállományának archaeogenetikai elemzése” címen. Az eredmények – melyeket később a törzskönyvet vezető Összoroszországi Lótenyésztési Intézet (VNIIK) felé is kommunikálták – azt mutatták ki, hogy a temetkezési helyeken talált lovak ma élő legközelebbi leszármazottja az akhal teke. Az eredetmondák, legendák aranyszőrű paripája tehát nem csak a képzelet szüleménye.
A 2-3000 éves múlta visszatekintő – Közép-Ázsiából származó – fajta története a modern korban csak a XX. század végén kapcsolódott össze újra Magyarországgal. A Patanyomon II. részében az elmúlt harminc év eseményeinek járunk utána az Akhal-Teke Lótenyésztők Magyarországi Egyesületének alapítójával, tenyésztésvezetőjével, Schütz Saroltával, aki kulcsszerepet töltött be abban, hogy a „vért verejtékező mennyei lovak” napjainkban jelen lehessenek hazánkban. 2020-ban az akhal tekét hivatalosan veszélyeztetett mezőgazdasági állatfajtává nyilvánították, ami amellett, hogy erkölcsi-szakmai elismerést jelent, hozzájárul az alacsony egyedszáma ellenére magas genetikai értéket képviselő állomány hosszútávú, biztonságos fenntartásához. A jelenlegi állapot kialakulásához ugyanakkor hosszú, rögös út vezetett.
